Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe
zéseknek csak jelen idejűségük van". Az elbeszélő ilyen megkettőződése egyfelől tehát az eltávolítás lehetőségét teremti meg, de lebegteti is a regényt a valós és a fiktív történetelbeszélés elmosódó határmezsgyéjén. A közeli és távoli nézőpont váltogatása megnyitja a mű szerkezetét, hogy a köz- és magántörténetek nem közvetlenül lineáris kapcsolatait is befogadja. Az értekező részekben kifejtett köztörténeti szál részben dokumentarista, másutt kifejtő, elmélkedő módszere mögött nyilvánvalóan a múltidézés etikai dimenziója rejlik: „Milyen hát az élő szár: a jelen? Mit hasznosít a voltból? Ez minden memoár igazi kérdése" - írja Vukovics emlékiratai kapcsán, s a szerzőben mindenekelőtt a „résztvevő egyéniség teljes erkölcsi, emberi érdekeltsége" ragadja meg. Idézhetnénk sorra a Borowskihoz, Lengyel József naplóihoz, a tiszaeszlári vérvádhoz etc. fűzött kommentárokat, amelyek olyan visszatérő, felhívó következtéseket vonnak le az egymástól időben távol álló eseményekből, kataklizmákból, mint a nemzeti önismeret és felelősségvállalás-szolidaritás tragikus hiánya, a hatalmi manipuláció időről időre továbbfejlesztett technikája, s ha a bibliai Noé történetét mint a genocídium alapmodelljét mutatja be a szerző, megint csak az etika horizontja (mint hatalmas szakadék) kell, hogy megnyíljon előttünk: „ki takarította el a vízbe fúltakat, embert, állatot, a bűzlő, rothadó tetemeket, ki ásta meg a tömegsírokat, egyáltalán: milyen érzés volt szembesülni a látvánnyal?; erről nincs hír"... Gyakorta a látvány hívja elő az emlékezés első pillanatát is: „a kert felidézése mégis mennyi mindent segített megőrizni"; fényképek, levelek, tárgyak jelentik az egyedi történet megidézésének érzéki-asszociatív módszerét. A kötetben fényképek is erősítik ezt az egyszerre faktuális-dokumentarista, ugyanakkor - családi fotókról lévén szó - nagyon is szubjektív közlést. „Az ő számára nem maradtak hangok, némán folyt az idő, de a vászonról a képek sohasem tűntek el. És ha műszaki hiba támad - benne, ha a képsorok megszakadnak, akkor csakhamar újak nyomulnak a közökbe, nem folyamatosan ugyan, hanem porrá zúzva minden kronológiát, cáfolva az idő sorba rendező képességét, évtizedek távolságában is egymáshoz kapcsolódva." Az érzékelés, a látás (tekintet) mint poétikai funkció hangsúlyos szerepet kapott a Drága Liv című regény ugyancsak múltidéző, identitásukat kereső szereplőinél, de éppoly fontosak a képek A tetthely megközelítése narrátorának nyomozásában is. És éppannyira látványként tárul az önéletrajzíró elé az összerendezett sorstörténet, akár a távolítás eszközeként, mint a megfestett önarckép, miközben mind az életrajzot harmadik személyben író szerző, mind a képet festő művész maga mögé képzeli a látványt/ szöveget befogadó közönségét is. * A család- vagy magántörténeti törésvonalak megrendítő „epizódja", amikor az 1944-ben elhurcolt és szétszakított család legkisebb fiának a szülőkhöz írt leveleit idézi a narrátor, oly módon, hogy a sorok közé írja az olvasás során felvillanó emlékképeket: „A levélszöveg mint egy test, összehúzódik, kitágul, magába nyel és kitaszít, dermedtből élővé formálódik. Tudta, hogy arra, amit ráír a hajdani szövegre, még nagyon sok új réteget fog ráhúzni." A narrátor kialakít egy textúrát, nyelvi jelenséggé szövi a családi sorsot, szerzőként pedig egy mű49
