Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe

ködőképes poétikai világot, szerkezetet hoz létre a széttartó, mert nem lineárisan előhívható eseménytörténet elbeszéléséhez. Ismét a múltbeli történések és a jelenbeli felidézés idősíkjai olvadnak egymásba, megteremtve azt a különös időteret, amely a regény jövőjét, esélyeit vizsgáló Sándor Iván számára éppen a feltételezhető, létrehozandó centrum lehet a műben, s amelyben a szimptomatikus veszendő Én ha nem is otthonra, de nyugvópontra találhat. „Számomra kihívás az, hogy ebből a nem-létből, én-vesztésből hogyan »csinálható« nézőpont, beszédmód, regénycentrum. Illetőleg: van-e még regénycentrum, s ha nincs, mi van »helyette«."

A Tengerikavics legutolsó fejezetéhez - amelyben a szerző-narrátor megleli apai nagyapja sírját, hitközségi anyakönyvekben a családtagok neveit, adatait - nem fűz köztörténeti fejezetet, mintegy befejezettnek tekinti a kutatás elbeszélését, beismerve, hogy „nem a történeti rekonstrukció a cél, hanem az érintettségek hálójának a megteremtése". S hogy ez utóbbi aktus, eredjen személyes vagy alkotói szándékból, milyen folytonos úton létre kényszerít^?), kárhoztatja(?), ösztönzi(?) az immár hetvenöt éves Sándor Ivánt, arra bizonyság lehet a Tengerikavicsban felgombolyított Ariadné-fonalak „kipróbálása" a készülő, néhány részletében már közölt regényben, A tetthely megközelítésében.

50