Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe
hetetlen, ám a mélységekben mégis egymásról tudó érzések és események. Ezekben a lezáratlanságokban, állandó alakulásokban formálódtam." A kortárs történeti és irodalomtörténeti diskurzusokban élénk érdeklődés övezi legalább egy évtizede az emlékezetkutatást, az életrajzi fikciót. A történettudomány egyik hazai teoretikusa, Gyáni Gábor írja a Kollektív emlékezet és nemzeti identitás című tanulmányában, hogy korunkban, azaz „egy olyan világban (...) ahol elsőrendűen a kiigazításra összpontosul mindenki figyelme, ott állandósul a személyes identitás alapjainak bizonytalansága (...) mindenki személyes, vagyis belső feladatává lesz önnön identitásának a meghatározása és szüntelen ápolása (...) Az énazonosság megszerzésének ez az egyedülállóan új módja [ti. Pierre Nora kifejezésével az emlékezetember megteremtése] - N. B. okozza, hogy az emlékezet, vagy inkább az emlékezetkényszer behatol az identitás birodalmába". Az azonosságkeresés, az azonosítás tehát jelenkori, élettapasztalati szükség- szerűségként megjelenő kényszere persze nem egyszerűen a múlt hiteles történetének közvetlen leírását jelenti a poétikai kérdéseket is feszült figyelemmel kutató Sándor Ivánnak. Elsősorban írói problémaként mutatkozik számára az ábrázolás mikéntje: „a múló időt megpróbálja folyamatos jelenné átlényegíteni, miközben nemcsak a személyest és a történetit kísérelte meg közös horizont alá vonni, de áthidalásokat épített olyan létterekhez is, amelyekben soha nem járt"; „egyre jobban foglalkoztatta, hogy miképpen simul össze az ő személyes emlékvilága az általa közvetlenül nem ismertek emlékvilágával. Ezért tart feszültségben, gondolta, a prózának az a lehetősége, amely azt is, ami látszólag távoli, képes közös horizont alá rendezni, így közelítve meg a még meg nem nevezettet" - ezekből az idézetekből jól látszik a megszólalás problematikussága, a valóság ábrázolásának kétsége a résztvevő szemszögéből. Ebből fakad az igény a távolság megteremtésére, amely egyszersmind az elbeszélés hitele feletti kételyt is tartalmazza. Ezért választ a belső nézőpontból feltárható események elmondására egyes szám harmadik személyt, ezért kutatja a kapcsolódási pontokat. Ezáltal viszonylagosítja, ugyanakkor valószínűsíti, hitelesíti az egyedi sorstörténetet. („A kudarc be van építve a leírásba".) Ph. Lejeune, az önéletírás-irodalom legfőbb teoretikusa, kiemelten tárgyalja a harmadik személyű önéletírás figurális változatait. A harmadik személy alakzatának alkalmazásában a közvetettség, „az azonosság és a különbség (feszültséggel járó) összekapcsolódását" tartja e távolságtartás legfontosabb funkciójának. Az én- és ő-forma váltakozó megszólalásmódja egyszersmind a Sándor Iván által gyakorta tematizált Én-vesztést, a személyiség körülírhatatlanságát juttatja kifejezésre. * Mint már említettük, A tetthely megközelítésének is ez a poétikai figuráció a kiindulópontja. S éppen a harmadik és első személyű narráció folytonos csúsztatása (avagy a váltogatott narrációs forma) teszi lehetővé a többszörösen rétegzett időábrázolást is: „Az idő belülre kerül, elnyeli, újraalkotja, miközben a helyek együtteséből a leírással megszületik az ő számára érvényes és működő időtér... A kizökkent idő a magam belső mozgatóerőinek működésével rendeződik át, mint (ennek) a leírás(nak is) formája"; „Az emlékeknek lehet horizontjuk, az ér48
