Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Faragó Kornélia: Váltópont és átfordulás
szét az Egy-et, hogy létrehozhassa. Hanka jelenléte attól olyan különleges, hogy az alakításban, a hasonlóvá formálódásban, a „felidézésben válik egyre határozottabbá". Felmerül azonban, hogyan lehetséges egyáltalán a hasonulás, a „hozzáalakulás", amikor Clara maga is mindig azzal azonos, akivé mások kigondolják. Az elbeszélés lehetővé teszi az önmagából való kilépés gondolatát is: „legfeljebb itthagyom azt aki én vagyok... mert aki... a főkamrás háza felé tart... már nem én leszek..." (134). Clarán kívül más nő nem szólal meg, közvetlen beszélőpozícióval csak ő rendelkezik. Sem Hankának, sem Wandá- nak nem artikulálódik a hangja közvetlenül. Ezért is lehetséges, hogy Hanka nyom nélkül tűnjön el, miközben létezése az elbizonytalanítást a legerősebben játékba hozó szövegponton radikálisan megkérdőjeleződik. „Kápráztató színterek" és „jól felépített, kis jelenetek", kiszámított és végigjátszott mozdulatok, színjátszó hangok, arcfestések, jelmezek és beöltözések, szerepgyakorlások és mintaidézések, tükör előtti próbák és együtt játszások, marionettjátékra emlékeztető mozdulatsorok teremtik meg a létérzés lényegi aspektusaként értett színpadiasságot. Külön hangsúlyt érdemel: a riadtság kivételével minden elleplezhető. Nyilván mélyen belejátszik a regény szemléletrendjébe, hogy a tizennyolcadik század vége „minden korábbi és minden későbbi kor kultúrájánál inkább színpadi ihletésű volt" (Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Bp., 2004. 47.) Az egyik és a másik figura közötti szokatlan közlekedés, fölöttébb különös egymásba oldódásuk, a cserélhetőséget is megengedő szövegjáték, a mindig átfedésben lévő arcok, az inkognitók, a maszkcserék, név- és identitásváltások a kor életérzését meghatározó általános teatralizálódás eszközrendjébe is beletartozhatnak. Ferdinánd egy névcsere nyomán idegenné válik a maga számára is, szinte semmi sem marad belőle azonosnak önmagával, egyedül a szinekdochikusan érzékelt testi azonosság, egy körömnyi bőrfelület, vagy a vállában érzett fájdalom köti múltbéli önmagához. A múltbeli és jelenbeli „én" koherens egészként kizárólag a Clara házába való újra belépés reményében tűnik visszaállíthatónak: „azzal, aki éppen megérkezett, együtt áll ott az is, aki valamikor eltávozott innen" (209). Talán az sem mellékes, hogy a köztességek, a relativizáló beszédmódok által végletekig elbizonytalanított kifejezésrendben Clara távoli hintájának felismeréséhez egy biztos igenérzés rendelődik: „bizonyos voltam benne, hogy Clara hintója. Miből, mikor azt is nehéz volt megállapítani, hogy egy hintó az? Mégis biztosan tudtam..." Nem csak elmozdítja, mélyíti is az értelmezést, hogy a látás csak ebből az egyetlen szemlélői pozícióból valósul meg, hogy a hintó egyedül Ferdinánd számára tárul fel, mutatkozik meg, így válhat kizárólagosan saját élménnyé, a látvány és a szemlélő közösségének megrendítő jelentéshelyévé. Nem kevésbé lényeges az sem, hogy kirajzolódik a Másikban való bizonyosság kölcsönössége is. (151) A „szavakkal kifejezhetetlen hozzátartozás" olvasatát erősítheti, hogy a határozott érzékelés, az emlékezeti biztonság, a folyamatosság érzete másutt is Clara Krakowska személyéhez kapcsolódik, csak vele osztható meg a múlt. Idegenségében is ismerős alakja a másféleség metaforájaként mindenkor felidézhető. 44
