Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe
Nagy Boglárka Az emlékezet terhe Alkalmi vázlat Sándor Iván Tengerikavicsáról „Amit tudok, nem hallomásból tudom. Nem a tudatom alakította ki. Nem választhatom szét azt, ami rajtam kívül és bennem létezik. Nézem a betűket, amiket leírok. Mögöttük képek. De nem is mögöttük lengenek a falombok, nem mögöttük rajzolódnak ki az arcok. Közöttük. Rétegekben. Rétegekben nem lehet írni... Szeretnék nem úgy beszélni a kapcsolódásokról, mint aki anekdotákat mesél" - írja Sándor Iván legutóbbi, Séta a holdfényben című esszékötetében, az Epilógus a Tengerikavicshoz című, 1997-es szövegében. S ha a szerzőnek az elmúlt negyven évben megjelent munkái között „válogathatunk", akkor Sándor Iván életművének arra a kötetére vetünk pillantást legelőbb, nevezetesen a Tengerikavicsra, amelyben az „emlékezettan" azóta is működő pilléreit ismerhetjük fel. De amint az eddigi szerzői oeuvre-ből pontosan látszik, ez a több mint harminc megjelent" kötet éppúgy rétegződik egymásra - legyen szó esszéről vagy regényről, '48-ról vagy '56-ról -, mint a művekben újra és újra megkísérelt emlékezés, felidézés eseményei, tárgyai, alanyai a személyes élettörténetek tudat- mélyi elmerülésében vagy a történelmi múlt minuciózus vizsgálatakor. Az évszázados törésvonalak a Tengerikavicsban emlegetett lineamentumokban össze- összeémek, széttöredeznek, újabb erezeteket juttatnak felszínre, mintha az „átváltozások kertje" maga volna a bibliai Teremtés helyszíne, ahonnan minden eredeztethető. („Ezeket a mozaikokat egymáshoz illeszti a tudatomban dolgozó idő... Együtt pillantanak rám élők és holtak..." ) * „Arról van szó, hogy egy író életműve a lustálkodásból áll. Az író legalapvetőbb feladata, hogy elkalandozzon, hogy másra gondoljon, hogy fantáziádon, hogy ne aludjon el rögtön, hanem még elképzeljen valamit... És csak ezután jön a kivitelezés, a szakmai feladat" - mondja J. L. Borges Fernando Sorrentinónak. A lustálkodó én Sándor Ivánnál a „meditáló Én", esszék szerzője, s több helyütt állítja, hogy e műfajban alkotott írásai az írói műhelymunka pihenőidejében születő, majdhogynem „melléktermékek". De minthogy legalább Tinyanov óta egyre kevéssé látszik működőképesnek a műfajok hierarchikus elgondolása, s leginkább, mert az esszék a szépírói művekhez hasonlatosan ugyancsak szerteágazó és vissza-visszatérő témákkal kezdeményeznek szembenézést a szerző élet45
