Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben
Az önkorlátozás oka pedig éppen a végső kérdésekkel való szembesülésben megpillantható szakadékok, illetve átjárhatatlanságuk nyomán az önreflexív Én képviseletének és a nemzeti megmaradás biztosításának összeegyeztethetetlensége. Mindkét változat a legitimációs bázisok elbizonytalanításával jár, „rojtos" episztemékkel, amelyek a tudás, felismerés csonkolt típusait alakítják ki. Az, hogy ez miként játszott-játszik bele a magyar kultúra-művészet két évszázados fáziskéséseibe, a magyar kultúra szerkezetének lemaradásosságába, engem persze nem irodalomtörténészként foglalkoztat, hiszen nem az vagyok. De fontos nekem a gondolkodásom épen tartása, illetőleg a regényíráshoz elengedhetetlen alapozások és konzekvenciák miatt.- Mindezek kapcsán felmerülhet a kérdés: hogyan kerülhető el a szellemi ember számára a korválsággal való szembenézés során, hogy maga is alámerüljön benne? — Ennek csak személyes, egyénre szabott gyakorlata lehet. Kinek-kinek a maga útja. Én is a magamét keresem. A huszadik század első harmadától napirenden van ez a kérdés. Nemcsak abban az értelemben, amit a Hamlet kapcsán érintettünk az esztétikai és a hatalmi ember összeférhetetlensége vonalán. A huszadik századi - beszéljünk csak erről - bölcselet, mondjuk Spenglertől Baudrillard-ig és a hatalmas vonulatig, ami időben közöttük van - lényeges színvonalkülönbségekkel - sorra felteszi a kor- valóság-korszellem-szellem, illetőleg a személyiség autonómiája-koherenciája- osztódása-szétesése-folyékonnyá válása kérdéseit. A második világháború utáni nagy európai újrakezdések idején mintha megnyílt volna a labirintus. Európában hatvannyolccal, nálunk nyolcvankilenccel került a szellem véglegesen „talonba". Amíg folyt a küzdelem a személyiség-szellem ellenálló szerepéért, a szabad nyilvánosságért, addig Balassa ennek egyik jelentős képviselője volt. Azt hiszem, egyszerre inspirálta és terhelte a bölcseleti és a napi pragmatikus szférában való együttes benne-lét. Az ő változatára talán a rétegezettség volna a megfelelő közelítés. Életművében jelen volt a filozófiai tanulmány, az irodalomkritika, a vallomásos esszé, a publicisztika: A „rétegek" összetartoztak, miközben néha pszichés terheket is viselve széttartottak. Kivételes példát adott a korszak, a kultúra, a művészetek együttélésére. Hasonlóra az én nemzedékemből Poszler György munkásságában, a soron következőben Földényi F. Lászlóéban találkoztam, de van ezen a téren is sokféle jótékony egyediség. Pályi Andrásnál a regényíró, a gondolkodó, a történeti ember összehangolódásában, Angyalosi Gergelynél, Dérczy Péternél a bölcseleti-esztétikai formációkkal való alapozásban, a kritikusi munka „mögött", Takáts Józsefnél az eszmetörténet és irodalom kontextusaiban. Balassánál az állandó (ön)reflexivitás együtt járt a tradicionális értékekhez való megújító ragaszkodással. Közben szembenézett az emlegetett „Hamlet-szind- rómával". Vívott, de nem vette át a hierarchia harci eszközeit és nyelvét. Igen, mindvégig vívott. Nemcsak hajdan azzal, amit mondjuk Pándi Pál vagy Szendehelyi István képviselt (sohasem a személyekkel, hanem az álláspontokkal), de más méltó partnereivel is, kimondva, kimondatlanul Domokos Mátyás „igazmondó realizmus" elvével. Hűséges maradt Flaubert-hez, mégis tudta Ester16
