Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben
Vajon nem hangzik-e össze, amit ő Beckettről szólva tizenöt éve felvillantott, a francia filozófus gondolatával: „1989-ben megjelent a perspektíva illúziója, de nagyon hamar kiderült, hogy a happy end főszereplőinek már nincs több kijátszható lapja." Kétségtelen, hogy Péter halála óta újabb apóriákkal is szembetalálkozunk a racionális gondolkodás lehetőségeiről és reménytelenségéről, a valóság szimulákurumként való hiperrealitásairól, az igaz és hamis megkülönböz- tethetetlenségének eláradásáról az összes - tudományos, esztétikai, politikai - regiszteren.- Mi az, ami ebből Önt regényben, esszében leginkább foglalkoztatja?- Ez egy másik beszélgetés témája lehetne. Összefoglalva: az utániságnak elnevezhető korszak mindennapisága. Az, hogy a katasztrófa hétköznapi természetesség és benne élhetők át tartósan vagy átmenetileg, hullámzó téridő ritmikában az emberi örömök, kísérletezések, teljesítmények. A szolidaritás. A szeretet. És persze ebben a mindennapiságban megy végbe az Én szétesése, osztódása, „folyékonnyá" válása, jelennek meg a személyiségnek a „vége-nincs vége" utáni formaváltozatai. A nagy téma: mindezek újdonságai. Négyre fókuszálva: a tradicionális európai értékektől való eltávolodás, a felszámolódásaik, a hozzájuk tartozó, belőlük sarjadt olyan fogalmak átváltozásának mindennapisága, mint a szabadság, a demokrácia, a szellem (1.); a valóság képeinek a szimuláció képeivel való behelyet- tesítődéseinek „természetes" mindennapisága (2.); a bármilyen területen kiverejtékezett új érvényes felismerések követhetetlen sebességgel való érvénytelenné válásának mindennapisága (3.). Negyedikként, ami mindennel szembehelyezendő: a folyamatok felismerésének-ábrázolásának mindennapi kötelezettsége a gondolkodásban-művészetben.- A Balassára emlékező esszéjében „váltóállítás"-ként említi első kötetét, A színeváltozást. Erre a munkára a módszer keresése jellemző. Balassa vizsgálódásai, elemzései során a lukácsi-posztlukácsi esztétikát egyfajta orosz formalista terminológiával ötvözi, majd továbblép a hermeneutika és a recepcióesztétika irányába. Az említett könyv - és középpontjában a Flaubert-tanulmány -, majd elsősorban a magyar próza fordulatára összpontosító következő kötet - amelyben Nádas és Esterházy műveit vizsgálja, előzményként pedig Ottlik és Mészöly életművének jelentős pillanatait tárja fel - annak karakteres lenyomata, hogy (ahogyan Ön fogalmaz) „az irodalomszemlélet akkor tud csak a korhívásra felelni, ha a bölcselet felé fordul". Poszler György a következőket mondja Balassa irodalomfelfogásáról: „Világossá válik: nem az irodalomtörténet-írás, hanem a műelemzés a legsajátabb műfaja. Nem a folyamat követése, de a pillanat megörökítése. Nem az értekezés, ám az esszé. Nem az objektív folyamat hátterében sejlik a sugalló szubjektum. Inkább a szubjektív értelmezés hátterében sejlik az elindító objektum. Megtalált-kidolgozott műfaj. Műértelmezés által önértelmezés. Valami spontán hermeneutika. Módszertani merevségek nélkül. Még az irányzat hazai diadalútja előtt. Kiolvas a műből, de rá is olvas jelentéseket." Mit gondol erről?- Igen, váltóátállítás volt már az első kötet is. 1984-ben egyik esszém külön fejezetében számoltam be róla. Húsz év után is így gondolom. Az elmúlt századok irodalomszemléletében meglehetősen ritka volt nálunk a műelemzés bölcseleti háttere. A huszadik században Babitsnál találunk rá kezdeményezést, Ham7
