Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben
vas horizontja igen tág volt, de vizsgálódásaiba az irodalmat csak egy-két írásában kapcsolta be. Füst Milán maradandóan alapozott. Köztudott a fiatal Lukács műveinek hatása. Amikor Balassa „pályára állt", az ő megközelítéseik a megelőző évtizedekben ki voltak iktatva, legalábbis vissza voltak szorítva. Komoly szerepe volt abban, hogy ezekből az életművekből mindaz, ami még hatóképes volt, érvényes tradícióként napvilágra került. Annak előtte Poszler Györgynek volt köszönhető az ilyen „életben tartás", ő Szerb Antalt hozta át az „innenső partra". Ide tartozik, hogy ha a zord körülmények miatt csak búvópatakszerű- en is, de létezett az Ujhold-iskola. Hatalmas kérdéskör ez. Tömöríteném, hogy mit értek váltókat átállító teljesítményen. Az esztétikát nem a végzettel-sorssal való szembenézés elhárításaként fogta fel, hanem mint a létről beszélés terhét, amikor kijelentette, hogy a forma létprobléma. Ezt úgy értette, hogy a művészeté és az életé együtt. Ugyanakkor a műértelmezést egyben önértelmezésnek tekintette. Az esszé az ő számára sem kizárólagosan a montaigne-i értelemben vett kísérlet volt, hanem eretnek (szub- verzív, feltáró) munka. A korszak, a kultúra, az irodalom, az egyes (élet)művek együttlátására törekedett. Két különböző példát hozok fel erre. Bartókkal elmélyülten foglalkozott. Kerényi Károly és Thomas Mann levélváltásának elemzésében ahhoz a gondolatsorhoz fűzött kommentárt, amelyben Kerényi Mann művéről szólva megjegyzi: „...névtelen szellemi szférában nyomul előre... költészet és zene már nem a ritmusban és melódiában találkoznak, hanem valaminek a tudásában..." Péter azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a zenének egy általánosabb, nemcsak esztétikai felfogásáról van szó, hanem az emberről, a világról, ama „dologról" való tudás természetéről. Ebbe beletartozott az általa elemzett felismerés arról, hogy „ugyanannak a princípiumnak két és/vagy több ellentétes előjelű aspektusa fejezi ki az emberi-természeti realitás teljességét..." Amikor azt említettem, hogy a műértelmezést egyben önértelmezésnek is tekintette, az ilyen axiómáira gondoltam, hiszen a princípium „ellentétes előjelű aspektusai" őrá is jellemzők voltak. Az együttlátásra felhozott másik példám Török Endre életművének kijelölése a korszak szellemi emberét kelepcébe csaló folyamatok elemzésével. A Török Endre-értelmezés (ezúttal is egyben önértelmezés): „...az eszmetörténet szövevényes anyagában benne állva az évszázada vagy sok évtizede lezáratlan, nyitva maradt, sokszor elfelejtett alapkérdéseket, zsákutcákat" keresi. Eközben mondja, Török (teszem hozzá, Balassa) szerint, a szabadság minden csalás gyökere, amikor az ember a szabadságát az ember ellen használja. A csapda, a világcsalás azonban nem holmi végzet, hanem a felelősség, nagykorúság, mondja, ugyanis a szabadság újrafogalmazására ösztönöz. Ennek a vállalására is nyitott volt, egyfajta keresztény szabadságfelfogás megújítása vezette, ám élesen a szak- ralitástól való eltávolodás körülményei között. Nem hagyhatók figyelmen kívül a körülmények. Amikor a pályája indul, a magyar irodalomtörténet-írásban és kritikában egy hatalmi-politikai és egy ezzel szembenálló esztétikai trend érvényesült. Az előbbinek Pándi Pál és Király István, az utóbbinak Béládi Miklós és Domokos Mátyás voltak a legjelentősebb képviselői. (Ne hallgassuk el, hogy Pándi is, Király is jelentős képessé8
