Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

azonban közöttük, akik a „véget" mint „örökös utoljárát", mint a „mindent átláthatóvá világító" eseményt figyelték, amiként Balassa is.- Mit jelent ez a közelítés? Kérem, fejtse ki, mit gondol erről!- Egy ilyen beszélgetésnek vannak terjedelmi határai. Látásmódjának-értel- mezéseinek csak néhány pontját érintem.

Erősen foglalkoztatta - Derrida kérdésfeltevése alapján - az apokaliptikus hangnem megkérdőjelezése és kritikája. Megértett-kifejtett fontos különbözőségeket, amiket így foglalt kérdésként össze: „Vége van tehát, vagy csak a végén vagyunk valaminek?" Rámutatott arra, hogy az apokalipszis egy régebbi, eredeti jelentése szerint a dolgok igazi arcának megmutatkozását jelenti. Úgy használta tehát, mint egy történelmi korszak, de nem „minden dolgok" vége. Ez a közelítés azt feltételezi, hogy az Időben, a Történelemben kell legyen olyan horizont, amellyel a mindenkori jelen szembesíthető. Ebben a gondolkodásban centrális szerepe van a takartan, a mélyben húzódó „dolgokra", jelenségekre, folyamatokra való rátalálásnak. Az ő radikalizmusa, nyelvhasználata egyenesen felszólítás volt a rátalálás kötelességére, „amely csak a mélyebb és egyáltalán nem a végső végre irányuló, hanem a végesség tudatából, csodájából és problémájából adódó örökkévalósággal való szembesülés...". Számára a végről beszélni nem a vég igenlése volt, hanem az a határ, amely egyáltalán lehetővé teszi a beszédet.

Fontos itt a határ. Ama tarkovszkiji zóna, amely annyira lenyűgözte. E tekintetben is fontos a Beckett halálakor írt búcsúesszéje, amit különösen szeretnék azoknak a figyelmébe ajánlani, akiket a kérdéskör foglalkoztat. A rövid írás a bölcselet példás „átesztétizálása". Balassa itt (megint csak) radikálisan rámutat arra, hogy Beckett nem kinyilatkoztat, nála nem világképről, hanem érzékelésről van szó a „vég-problematikával" kapcsolatban. Nem az ítélet szava szól Becket-tel, mondja, hanem a mély és egyszerű titok, az „így van ez"; vagyis a mondhatatlanság elmondása, a jelentésről való lemondás jelentése, és ezért visszhangozhat nála - ahogy Péter Heidegger-Derrida felidézésével állította - az európai kritika és esztétika romantika óta erősödő kérdése: „A művészet lényeges és szükségszerű mód-e még, amelyben történeti itt-létünk számára döntő igazság történik, vagy már nem az?" Megrendítően izgalmas, ahogy Beckettben felfedezi azt - 1989. december 22-ét írunk -, amit összevillanni lát Salamov tekintetével: vagyis hogy halálának napja egy teljes világállapot vége, nemcsak keleten, hanem nyugatra is kiterjedően.

Az utolsó évtizedben egyre nagyobb hatással volt rá Kant. Megítélésem szerint. mindenekelőtt az a kanti gondolatsor, amely szerint a „dolgok végének" eszméje a dolgok morális megközelítéséből meríti az eredetét. Valószínűsíthető, hogy ha a pálya folytatódhat, beépült volna a gondolkodásmódjába Ortegának a mindig vég és mindig most együtteséről, a végről mint jövőről kifejtett töprengése. Azt is látjuk, hogy olyan, hatásukban hozzánk csak a közelmúltban elért gondolkodói teljesítmények is csíraként megjelentek nála, mint Martin Meyeré és Jean Baudrillard-é. Az előbbiből leginkább - kifejtetlenül - a végtelenség helyén a végnélküliség eszméje. Baudrillard „felől" pedig a reálisnak a reális jegyeivel való felváltásának az apokaliptika „virtualizálásának" gondolata.

6