Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
esztétikai módosulásokat, az adoptált francia nyelv (és látásmód) jellegzetességeinek megfelelő stílusbeli, kifejezésmódbeli változásokat szinte lehetetlen tipologizálni, ezek vizsgálata csak egy-egy adott író életművét tekintve lehetséges. A magyar anyanyelvű nyelvváltó írók esetében is kizárólag magyar és francia nyelvű korszakaik alapos elemzése és összevetése révén közelíthetők meg e változások. Általában a nyelvváltás előtt magyarul született írások már tartalmazzák az adott író gondolkodásmódjának jó néhány olyan meghatározó elemét, központi témáját, amelyek franciául írott műveikben is tovább élnek. Például Lorand Gáspár magyar nyelvű folyóiratokban publikált írásai, vagy az 1953-ban Hamburgban megjelent aforizmagyűjteménye (így szól a csend) már jórészt előrevetíti az író francia korszakát, s ez igaz költészetét tekintve is: legutolsó magyarul írott verseiben már francia költeményeinek hangvételével találkozunk. Azonban e tovább élő elemek szükségszerűen olyan új megfogalmazást nyernek, olyan új irányba fejlődnek, amit már az adoptált francia nyelv és kultúra határoz meg. * Mindegyik magyar-francia kétnyelvű és nyelvváltó író a maga egyéni módján sajátítja el a francia nyelvet, s alakítja ki a csak és kizárólag rá jellemző kifejezésmódját, stílusát. Közös vonásként azonban kiemelhető néhány jellegzetesség: egyféle nyelvi szegénység; szinte mindannyian a standard francia nyelvet használják, stílusukat mégis valami furcsa „idegenség" járja át; írásaikat a kulturális diskurzusok polifónikus többszólamúsága jellemzi. Az idegen nyelven történő írás, méginkább a radikális nyelvváltás szorosan kapcsolódik egyféle nyelvi szegénység élményéhez, ami nem gondolati, képi vagy kifejezésbeli szegénységet, nem nyelvromlást takar. A nyelvváltás első megtapasztalása nem gazdagság, hanem veszteség, megfosztottság érzése, ami a legtöbb esetben nem nyelvi bravúrokra, hanem tömörségre, sűrítésre, a nyelvi eszközökkel való takarékosságra épülő esztétikai elgondolásokat von maga után. Ez a nyelvi szegénység egyes írók esetében egész életművüket alapvetően meghatározza. Beckett esetében például (aki többször mondta, hogy azért választotta a franciát, mert „franciául könnyebb stílus nélkül írni") az anyanyelvről, az anyanyelv biztonságáról való lemondás utat nyitott a megfogal- mazhatatlan, a kimondhatatlan kimondására irányuló kísérletnek egy végtelenül szegényes, szinte építőelemeire redukált nyelvezetre építve. Ferdinandy György szerint a nyelvét vesztett író számára „egy idő után csak a detonáció marad: az egyszerű, primitív, szó szerinti igazság. Nincsenek eszközei, hogy erre az alapra rátelepedjen - cicomáival, játékszabályaival, összefüggései komplikált jelrendszerével - az irodalom."18 A szöveg szükségszerűen pontos, célratörő lesz. Vagy említsük meg Ágota Kristóf példáját, aki regényei nyelvezetében megközelíti az írás nullfokát: szürke és lemeztelenített, csaknem rideg mondatokra, minimális nyelvi eszközökre épülő szikár nyelven ír. A magyar anyanyelvű franciául (is) író szerzők általában a standard franciát, egy csaknem „klasszikusnak" mondható irodalmi nyelvet használnak, még a nyelv legcsekélyebb kontaminációját is kerülik (kifogástalan szintaxis, neologizmusok kerülése stb.). Többen közülük szinte a francia nyelv védelmezőivé válnak (ezzel ellentétben például az algériai írók többsége mintegy „belülről rombolja" a francia nyelvet).19 A nyelvi gondosság bizonyára egyféle bizonyítási vágyból is eredhet, hogy valóban tökéletesen elsajátították a nyelvet. Ugyanakkor írásaiknak szinte mindig van valami „idegen" jellege, a francia anyanyelvűek szemében valami más. Stílusuk megalapozója és fő jellegzetessége, mondhatnánk: ereje éppen a szokványostól, az elfogadott vagy feltételezett szabályostól való eltérés. Eredetiségüket éppen különösségükből, „idegen" jellegükből nyerik: olyan szokatlan asszociációk, képi megfogalmazások vagy esetleg színtaktikai eljárások 73
