Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
nyomán, amelyek ugyan nem sértik a francia nyelvtani szabályokat, mégis idegenség érzetét keltik az anyanyelvi olvasóban. „[...] francia barátaim mindig azt mondják - írja Lorand Gáspár -, hogy írásmódomban, írásaim szerkezetében, képeiben van valami idegen, nem francia. Ennek tehát valahonnan máshonnan kell jönnie, s ez csak a magyar nyelv, a magyar irodalom lehet."20 Talán megkockáztatható annak feltételezése, hogy az író egyéniségének legmélyén még a radikális nyelvváltók esetében is mindig ott munkál az eredeti magyar nyelv és kultúra. A mégoly tökéletesen elsajátított második, később tanult francia nyelvet is folytonosan áthatja az anyanyelv, az anyanyelv hordozta nemzeti kultúra és hagyomány: mintegy „nyelv alatti nyelvként" funkcionál. Franciául írott műveikben gyakran a magyar és a francia nyelv, illetve kultúra különös kölcsönhatását, szoros összefonódását láthatjuk. Ez akár közvetlen módon is megvalósulhat: a magyar valóság, a gyermekkor, a hazai emlékek, az elveszett otthon iránti nosztalgia, a közelmúlt magyar történelme, a menekültsors, majd 1989 után a hazatérés számos francia nyelvű írás központi témája. De az összefonódás általában sokkal áttételesebb szinten, különböző kulturális diskurzusok polifonikus összefonódásának formájában valósul meg: a tartalmi elemek, a magyar nyelvű betétek vagy a gyakran franciára fordított magyar formulák (közmondások, idézetek, állandósult szerkezetek) mellett megjelenik például a jellegzetes magyar képvilág is (bizonyos metaforák, szimbólumok), hangsúlyosan jelen vannak a magyar kultúrához kötődő refe- renciális utalások is. Az író eredeti kultúrájához tartozó elemek szorosan beépülnek a francia formába, így kettős utalásrendszer működik egyszerre (például francia vagy gyakran magyar környezetbe helyezett szereplőit franciául beszéltetve kell bizonyos magyar kulturális utalásokat, magyar gondolkodásmódot és értékrendet érthetően megfogalmaznia a francia olvasó számára). Az 1945 utáni magyar-francia kétnyelvű és nyelvváltó írók magyarul és/vagy franciául írt műveik általában éppen e kulturális többszólamúságnak köszönhetően képesek megszólítani a magyar és a francia olvasókat egyaránt. * Az említett írók többségének életműve még korántsem lezárt életmű. Ugyanakkor magyar és francia nyelvű írásaik, egyes korszakaik feldolgozásra várnak. Másrészt a problémakört tovább lehetne tágítani: kötet nélküli, vagy csak néhány könyvet publikált emigráns írók művei (Pobrányi Gábor, Görgey György), az emigrációban magyar nyelven született, de csak francia fordításban megjelent írások, amelyek eredetije hagyatékokban kallódik (Rab Gusztáv). Bevonható lenne néhány hazai szerző francia nyelvű írói és önfordítói tevékenysége is (Somlyó György, Tímár György). Továbbá a franciául (is) író szerzők mellett a más idegen nyelveken (is) alkotó magyar anyanyelvűek életművének feldolgozása is részben (vagy mondhatjuk: elsősorban?) a magyar irodalomtörténet-írásra, illetve kritikára vár. A hazai kritikai fogadtatás mindig is meglehetősen mostohán bánt az idegen nyelveken (is) író magyar és „magyar származású" szerzőkkel. Kétnyelvű íróink esetében ma is kizárólag magyar nyelven született műveikre irányul a figyelem, míg a munkásságuk szerves részét képező idegen nyelvű írásaikról csak elvétve esik szó. A nyelvváltók esetében még rosszabb a helyzet: kizárva a magyar írók köréből, általában kívül maradnak a hazai irodalmi kutatásokon, egyféle veszteséglistára kerülnek. Ezáltal feledésbe merül a legtöbb esetben jelentősnek tekinthető magyar nyelvű korszakuk is. Az általánosan elfogadott nézet szerint „magyar író csak az, aki magyarul írja és jelenteti meg műveit." Azonban a XIX. századi nemzeti irodalomtörténet-írás domináns nyelvi szempontjának kizárólagos érvénnyel történő alkalmazása magában rejti azt a veszélyt, hogy óhatatlanul eltorzítja a modern magyar irodalom néhány jelentős alakjának 74
