Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva

dékaink, mimikánk, gesztusaink mire a felszínre törnek, olyannyira deformáltak, hogy eredetük szinte felismerhetetlen. A gondolatban magunkról alkotott kép tehát korántsem felel meg a mások által látottaknak. Túl sokat éltünk egy testben önmagunkkal, túlságosan jól ismerjük azt a valakit, akivé lenni szándékozunk, s gyakran összekeverjük őt igaz magunkkal. A tükörbeli találkozások döbbenetes ráismeréseit ez váltja hát ki: vágy-magunk és való-magunk két külön személy, s még az is könnyen lehet, hogy ilyen egyszerű duplázódással nem ússzuk meg a kalandot.

Kemény Simon saját néhai képmását keresi a tükörben: „Profilba látom a fejet / A nagy, metszett tükörben, / S a bal szemet, mely áll helyén / A nedves sírgödörben"20 21. A régebbi, sokszoros alakmások mindegyikét elnyelte már ugyanaz a tó, ugyanaz a vízzel teli sírgödör. A foncsor tehát vesztőhely is, elnyeli arcainkat, elnyeri a többszörösség lehetőségeit és egyetlen, pillanatnyi arcunkba fagyaszt. Egy másik Kemény-vers nosztalgikusan idézi fel az elveszett tükörlapot:

EGY RÉGI TÜKÖRHÖZ

Ah, nem ma volt, de nem is tegnap,

Hogy kék szemem tavába mélyedt.

Hol van? S ha van, ugyan kié lett A drága, vén, kopott üveglap?

Azóta kik néztek beléje,

Hogy én tizenhat éves voltam,

S ránevettem, belébókoltam,

S annak már tizenhat éve?

Száll szívemből felé a bánat:

Ki látta lánynak nagyanyámat;

Hol van ódon aranykeretje,

Ezüst tava, benn ifjú képem?

Hol pusztult el, milyen szeméten A vén tükör, a bús ereklye?n

„Hol pusztult el, milyen szeméten" avagy: hol pusztulunk el, milyen szeméten. Ami egy emberi képeket őrző tárggyal megtörténik, az magával az emberrel, a kép eredetijével is megeshet. A sorstársi fájdalom elővételezése ez az életút felét, a krisztusi kort megörökítő vers (mely újabb felezéssel a kétszer tizenhat év emlékét is felidézi), és azt a meggyőződést sugallja, hogy ha túlontúl könnyedén veszni engedjük minket körülvevő dolgainkat, apránként elveszünk velük. A nemzedékeken át hű tükörre, amely ráadásul a képmás megalkotásának sámáni hatalmával van felruházva, hordalékként idegen arcok vetülnek, elborítva ki tudja, hány évnyi, évtizednyi családi múltat. Ez az üveglap a tárgyak tömegvonzásának hatalmával a sírba csalogatta a narrátor őseit és ifjúkori önmagát, és minden további képmásra is, egészen a halotti maszkig, ugyanez a sorsa vár.

A tükörbeli képmás ilyenformán holt tetemünket, romlandóságunkat is leleplezi. „Hullámtalan sík, sima víz. / Nincs egyetlen kisujjnyi fodra. [...] Test, szétfolyó. Arc,

20 KEMÉNY Simon, Lamentációk, Nyugat, Bp., 1909, 25.

21 Egy régi tükörhöz = KEMÉNY Simon, Balkon, Athenaeum, Budapest, 1914, 9.

63