Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva
az értelmezési zónát. „Lelkem zárt négy falát / Aranyrámás tükrökkel, / Remekbe metszett, drága, / Tért visszaverő, csalfa, / Sokszorozó tükrökkel / Teremmé tágítjátok."16 Vagyis az alkotás tükörjáték, a képzelet-tér, az álom-tér, a vágy-tér tükrei mind arra szolgálnak, hogy meghosszabbítsák, kiterjesszék, kiteljesítsék a létet, a „lelket", távlatot és kifutást adjanak neki. Persze korántsem mindig ilyen csodás és varázsos a tükör keltette hatás, ami persze nem jelenti, hogy ne lenne jótékony, kijózanító, szembenézésre ösztökélő mindannyiszor. „Úszó alak, szegény árnyékbarátom, / a mély tükör titokzatos taván, / most eltemetlek, mostan elsiratlak. [...] Tükör visszfénye voltál, álmok árnya, / hogy is, hogy is kerülhettél ide? / Fáradt kezem lassú mozdulatától / még meg se billen a tükör vize"17. A fiatalságtól, annak leváló, elúszó arcától (mondhatni levedlett kígyóbőrétől) búcsúzik itt a vers narrátora. A „tükör visszfénye" és az „álmok árnya" kifejezések mind a bizonytalanra, a meghatározatlanra és -hatatlanra irányítják tekintetünket: az ifjú, a még változékony én, az a fiatalember, akivel Karinthy (s egy hasonló novellájában Somlyó Zoltán is) összeakad az utcán. Ez a képlékeny személyiségminta rengeteg lehetőséget rejt magában. Akár József Attila Altatójának kis Balázsából, bármi lehetne még belőle, bármerre elágazhatna útja. Éppen ezért formátlan entitás, különböző irányokba próbál szétterjedni, igyekszik konkrét próbák által pontosabbá tenni homályos arcán a vonásokat. Mindenáron létet, karaktert követel magának, jóllehet nem igazán tudja még, mire vágyik, pontosan merre igyekszik. A fenti idézetben e polivalens, bizonytalan helyi értékű én tekintete találkozik össze a felnőtt individuum szempárjával. A találkozás vegyes érzelmeket kelt: ott van benne a sajnálat, a jól érthető irigység mindazon életpályák és sorsok iránt, amelyeket a felnőtt narrátor betölthetett volna, de ugyanígy az ifjú képmás féltékenysége a megöre- gedettre, hisz annak már kialakult arca, valósága van. A kétségtelen ráismerés ellenére a tükör mégis görbe tükörré változik. Lehetetlen ugyanis összhangot találni a két énváltozat között. Mindkettő azt irigyli a másikban, ami őt magát szükségképpen nem jellemezheti, és amit nem is ismerne el saját lényegéhez tartozónak. A fiatal én semmi pénzért nem merészkedne még messzire egyik lehetséges útján sem, hiszen akkor nem táncolhat vissza a választást kínáló középig, de ugyanígy a felnőtt én sem hagyná ott megkezdett s félig bejárt ösvényét holmi meddő kísérletezgetésért cserébe. Reménytelenül sóvárognak tehát egymás lényére, anélkül, hogy e sóvárgásukat beteljesíteni képesek lennének vagy akárcsak kívánnák. Ugyanígy siratja Juhász Gyula a gyerekkor és az ifjúkor édenét. „Mivé lettem? Fakó tükörbe nézek / És nem lelem már magamat magamban!"18. Az ifjú én, minthogy több út metszéspontjában áll, azt hiszi, valamennyi az övé. Azt hiszi, a világ teljességét birtokolja, s az csupáncsak az ő kedvéért jött létre. Ezt a nyitott, formátlan, puha tükörkép arcot azonban keserűbbre, határozottabbra gyúrják-gyűrik az évek, tapasztalatok, választások. A képzelt teljesség fájdalmas fantoma elmarad mögötte, mint levedlett gumimaszk. „Álltam sokszor a tükörben s láttam, bámulok, félek / s próbáltam hangom: ha! - és magam meg nem ismertem."19. Szép Ernő tapasztalata eggyel bonyolultabb a fentebb elemzett kétpólusú találkozásokénál. Itt már a felnőtt én és annak képe, ábrázolt mivolta között nyílik szakadék, e kettő idegensége válik nyilvánvalóvá. Akit belülről ismerünk, az talán nem is úgy fest kívülről, mint várnánk, gondolnánk. Könnyen lehet, hogy szánKedvenc poétáimhoz = MIKLÓS Jutka, Visszaölel a föld, Magvető, Bp., 1971,100. l'7 Arcom a tükörben = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 171. 1® Ó, szent gyerekség... = JUHÁSZ Gyula, Összes versei, Szépirodalmi, Bp. 1964,1. köt., 157. Néked szól = SZÉP Ernő, Összegyűjtött versek, Unikomis, Bp., 1995, 77. 60
