Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva

A múlt alakjainak kimerevített képsora tulajdonképpen leltár, egy élet díszleteinek leltárja. Kellékeiket, a „kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok" sokaságát a vers-én ugyanazzal a szenvtelen tárgyilagossággal veszi sorra, mint magukat a valamikor élő-eleven személyeket. A sereglet egyes alakjait egyneművé mosta az idő, a statisztéria öntudatlanul is csupán a szegény kisgyermek édesanyja létezéséhez szolgál háttérül. Lehet-e tudni az életben, ki a címszereplő, ki a karakterfigura? Nyilvánvalóan nem. A halál osztja itt a szerepeket, s ez különösen jellemző Kosztolányi fényképszemléletére (valamint természetesen egész világszemléletére is). Hogy anyuska barátnéja miért emelkedik ki a névtelenek sorából? Mert halála rejtelmesebb, koraibb, természetellenesebb volt a többiekénél, s ezáltal jobban rávilágít a halál eredendően természetellenes, rejtelmes voltára. Minthogy pedig az illető leányt éppen az osztatlan hímnős univerzumban élő kisgyermek narrátor édesanyjához fűzték szoros szálak, magától értetődően adódik a behelyettesítés gondolata. Hogy miért nem anyuska volt az, aki „jeges vizet ivott egy báli éjen"? A természetes, gyermeki önzés teszi, hogy mi sem könnyebb, mint e kérdésre felelni: hiszen ha anyuka meghal, akkor nem jöhetett volna létre az én-nézőpont, és megteremtetlenül, felfedezetlenül marad a világ, mint valami elátkozott Amerika. A fénykép Kosztolányi korai kötetében nemcsak a halottidézés eszköze, de az univerzum keletkezésének fontos „dokumentuma" is.

Hasonló szentkép a következő, jóllehet áttétel nélkül a valódi szentséget, az Édesanya személyét ábrázolja.

Anyuska régi képe.

Jaj, de édes

[...] Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.

De dús, komoly haján, bársony ruháján titkos jövendők szenvedése rezg.

Keze ölében álmodozva nyugszik karperecek, gyűrűk súlya alatt és könnyen az asztalra könyökölve, feje előrebillen hallgatag.12

A kép minta, jóslat és előérzet. Az élet előrehaladását beleszámítva már a kiindulópontnál tudatában lehetünk a bekövetkezendőknek. Könnyű persze visszanézve jósolgatni, mégis: akár utólagos tudással képzeljük, hogy az isteni gyermeken már idejekorán kiütköztek csodás tulajdonságai, akár a befutott pálya és a kapott tálentumok titokzatos összefüggéséből éreztünk meg valamit, egy biztos: létezésünk pulzusát tapintjuk az ilyen öntudatlan pillanatokban. Kosztolányi miniatűrje pillanatfelvétel a pillanatfelvételről, a sűrítmény sűrítménye. Mindkét pillanat telített: a lencse túloldalán álló kislány a jövőbe lát, az innenső oldalon álló kisfiú a múltba, amelyben már az ő jövője is megíratott, vagyis a múlton keresztül nézhetünk mi is vele a jövőbe. Az egyik legrejtelmesebb evilági elem, az idő itt átjárható lett, lencséken sokszorozva ismétli üzenetét. És mindez a kettős ábrázolás, fotográfia és poézis tükröztető képességének eredménye. Figyeljük csak meg a jelzők, határozók, főnevek kettős játékát: „édes", „dús, komoly", „titkos", „álmodozva", „súlya", „komoly", „hallgatag". Ez a kislány maga az öntudatlanság, a könnyedség, szinte elrepül. De ugyanez a kislány maga a végzettudat, a sorslátó, jövendőmondó komolyig Anyuska régi képe = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 117-118.

58