Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Széles Klára: Milyen világban élünk?
követhető a belső utalások összefonódásaiban is. (Ugyancsak kiemelt példáról van szó csupán.) Vagyis: hasonló „idézéseket", emlékeztetőket, asszociációkat rejt el (vagy inkább felvillant) egy-egy kép. A „Vándorok" például éppúgy emlékeztethet a bibliai, Heródes elől menekülésre, mint a Menekülés Egyiptomba. A Napforduló ábrái közt felfedezhetjük a Szentivánéji álom világát. Az Unikornis látogatás" rokona az Európa elrablásának. A VIP -A király meztelennek. Az egyes képek így támaszpontok sokaságát nyújtják. Valamennyi azt sugallja: szabadon lehet szárnyalni! Ugyanakkor, ugyanezt erőteljesen meg is kérdőjelezi. S úgy, hogy az első rápillantástól tudhatjuk ennek a korláttalanságnak, nekibuzdulásnak komikumát. Sőt: tragikomikumát. Minden ismétlődik itt, miközben semmi sem ismétlődik. Sőt: azt is felmutatja, menynyire forrásként fakad ebből az alkotásmódból az ismételhetetlenség. Ami közös az egyes képekben, az egyúttal el is különbözteti őket egymástól. Például első pillantásra minden képből kibontakoztatható egy-egy történet. Valóban? Egy? Történet? Nem inkább sok, illetve sokszorozódó történeteket (vagy inkább kvázi- történeteket?) árulhat el, sugallhat, húzhat elő az emlékezet-mélyről. Napi, mindennapi, apró történésektől, élményektől gyermekmese-, népmese-viszontagságokig, fantáziáláso- kig, álom-töredékekig, bibliai, mitologikus allúziókig. S főként, mindezek elegy-változata- iig. Gellér Katalin - a képek művészettörténeti hovatartozásán tűnődve - ír a szürrealista vonatkozásokról, „mitikus jelképek" alkalmazásáról. Úgy vélem, ezen belül és túl lehet és kell hangsúlyozni Kopacz Mari képeinél a jelzett változatok elegyes voltát, a mitikus elemnél is annak idézőjelességét. Ugyanakkor, ugyanez - különös paradoxonként - nem mond ellent annak a találó észrevételnek, amelyre Sebestyén Mihály figyelmeztet. „Képei — hál'istennek - nem elmesélhetők." „A narratív látványpróza törmeléke" az, amiről beszélhetünk e festői világ befogadásakor. (Idézem, saját értelmezésem kiemeléseivel.) Újabb, távolabbra vezető, izgalmas gondolatsort indíthat el az a kérdés: van-e, s ha igen, mi is hát a kapcsolata ennek a festészetnek az „elmeséléshez", a „történethez"? Nem éppen maga a művész ad egyéni, merész eligazítást - egyfelől, például a katalógusa elején szereplő néhány elgondolkoztató mondatával, szokatlanfajta „ars poeticájával"? („Sokféleképp lehet beszélni a világról. Némán, eg\j vállrándítással is. Vagy madárfüttyöt imitálva. Néhány könnyed mozdulatot téve, ha szél fáj. Virágot, madarat, felhőt rajzolva... ám ha arrébb teszek néhány szürke foltot a papír széle felé, a rajz közepébe behúzok néhány vonalat, mondhatja azt is valaki, hogy nem hasonlít a valódihoz. De honnan tudhatnánk, hogy amit pillanatnyilag érzékelünk, az a valóság?") Vagyis: mozdulat, gesztus, hang (füttyimitáció), rajz, folt, vonal célja, „mintája" egy. Eszközökről van szó, s amit közelítgetnek: mi is az? Kifejezési kísérlet. De mi is az, amit megkísérel kifejezni? Pillanatnyi érzékelés? „Valóság"? Ügy is értelmezhetjük: különböző művészeti ágakat, kifejezési módokat, „műfajokat" látunk. Vagy még inkább azt az ősi fázist, amely mindet megelőzi, mindegyiknek indítéka, táptalaja, ösztökéje. Óhatatlan szükséges „kísérleti stádiuma". Amelyet a valódi újat teremtő művészet nemigen tud, nem is akar megkerülni. Az egyszerű utánzó számára viszont nem is létezik, ismeretlen. Történetileg valamennyi „művészet" születésekor jelen van, evidens szinkretizmusként. A Kopacz-képeknél annál inkább s annál jogosabban merülhet föl az említett (képtörténet kapcsolat) kérdése (tehát: „másfelől"), mert saját életműve a megszokottnál közvetlenebbül, személyesebben, különösebben tapad, kötődik a képzőművészeti és irodalmi kifejezésmódhoz egyaránt, illetve a kettő együtteséhez. Nemcsak azért, mert eszünkbe kell jusson: Kopacz Mária könyveket is ír. Irodalmat. Persze, megeshet ez bárkivel, lehet passzió, lehet művészi útkeresés, úttévesztés :s, baleset. De az ő esetében - meggyőződésem szerint - nem így van. Igen nagy kárnak tartom - éppen ezért -, hogy az elsőként 90
