Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
önmagát a korábbihoz képest „szituálja", úgy tesz, mintha imitálná (Lövétei Lázár verse utolsó szakaszában dőlt betűvel jelez egy sornyi átvételt!), időszerűsítené a XXI. századra a XIX. századi verset, miközben a régebbi formát változatlanul érvényesnek hirdeti. Az imitatio nem vetélkedésbe, nem felülírásba csap át, a „modernizálás" során inkább arra derül fény, mennyiben ültethető át egy verses alakzat egy eltérő költészeti kontextusba; illetőleg: mint példázza egy XXI. századi vers egy XIX. századinak (hatás)történeti olvasását. Mert Lövétei Lázár és Arany verse kölcsönösen olvassák egymást, az ismétlés olyan változatai felé irányítván az értelmezést, amelyek az egymás mellé íródó jelentések kölcsönösségére hívják föl a figyelmet. Arany verse a létezés és az (ön)ironikusan láttatott „verselő"-i foglalatosság szembesítését szemlélteti, az utóbb született vers viszont az Arany-idézet beemelésével érzékelteti irodalmi létét, miközben még a „jó halál" tematikát sem képes önirónia nélkül megszólaltatni. Arany János Szóval, oly sokat tehetnék, Annyi pálya nyitva áll; Élnék s halnék függetlenül... Amennyiben rajtam áll. Es nem volnék, ami vagyok, Verselő, Magyarosan: kapa-kasza- Kerülő. Lövétei Lázár László Van egy régi ismerősöm, Rendes nevén: a halál. Véle kéne kibékülni, Amennyiben rajtam áll. Biztos vagyok benne, hogy nem Is nehéz, Hogyha Isten egy szemével Félrenéz. Egyik vers sem hirdeti bevégzettnek beszélője beszédét, mindkettőben szerephez jut a feltételes mód. Csakhogy a személyes aktivitás kevésnek bizonyul a feltételek „való"-ra váltására, az Arany-vers a mondatok széttördelésével, az írásjelek szétszabdaló „potenciáljának" igénybevételével, Lövétei Lázár viszont a transzcendencia deretorizálásával sejteti, hogy a vers végén mégsem alkotódik meg az a szubjektum, aki megszólaltatásának tétje az Arkádia-féléből az Árkádiába eljuttatás volt. Az „Amennyiben rajtam áll" megismétlése hat az Arany-versre is; az tetszik ki, hogy a szubjektum lehetőségei korlátozottak, a kilépés a szűk térből (vagy csak szűknek érzett térből?) aligha lehetséges, mivel a Lövétei Lázár-vers beszélője viszonylag csekély segítséget kap az Arany-vers beszélőjétől (a címet, néhány ötletet, a ritmust, egy sort), a maga transzcendencia-hite pedig nagyon evilági, messze nem szakrális. S bár Arany lírai elbeszélőjének önszemlélete ironizáló, a vers végére az eltávolítás az irodalomtól annak a játékos hanghordozásnak ötlete, amely a költészettani szabálytalansággal igyekszik önnön rendhagyó megszólalását elfogadtatni. Lövétei Lázár a létezés (saját létezése) anomáliáira tekint az Arany-verséhez hasonló nézőpontból, hogy kölcsönzésekkel erősítse külön útjának elismertetését: a megbékélés állapotába jut(hat)ás azonban nem adatik meg számára, sem az Arany-versből átvett, sem az attól eltávolodó megszólalás nem elegendő a bevégzettség elérésére. A Függelék második verse az enigmatikus Tíz parancsolat címet kapta. A különírással int a beszélő, hogy egy tervezett sorozat egy darabját kapjuk, az alcím: Töredék, a III-mal jelzett vers olvasható. A vers indítása („Szenteld meg minden napodat.") kétfelé nyit: együtt az olyan kifejezésekkel, mint kiböjtölt, a sovány meg a kövér év, az Üdvözítő és talán még az új nap a bibliai, a szakrális szféra jelenlétét láttatja, ugyanakkor a „nyugtával dicséred a napot" szólása, az „akkor inkább a közhelyek" motivikus ismétlődése eltérít a szakralitástól. A „bizony mondom" fordulat a fenséges megjelenése a versben, a „tegyél mindenre: rákra, vérre": a személyesen megélt, személyesbe forduló/fordított beszéd 62
