Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
jelződése. Az egymással összeférhetetlennek látszó szókincsbeli és „világnézeti" beszédek feszültséget okoznak, amelynek feloldása várható lenne, ha részint nem maradna meg a vágyban, részint ne bizonyulna tartósabbnak a „közhely". Az üdvözítő igékről lebeszél a vers, a vágy, amely az új nap fényének eljövetelét siettetné, azon a szinten található, mint a közhely(ek)... A Két szék között kötetzáróról már elárultam, hogy változat Babits Mihály Ősz és tavasz között című versére. Vitaversnek is nevezhető volna, az áthallások távoliak (volt róla szó), a ritmuskölcsönzés meg egy eltérő összefüggések között ideírt sor, valamint a cím idézése: a közvetlen egymásra vonatkoztatás lehetősége ezzel kimerült. A Két szék közöttből idézek: „Valaminek vége akar lenni./ Mit tudom én, mi szeretnék lenni (Babitsnál: Olvad a hó, tavasz akar lenni, Mit tudom én mi szeretnék lenni), Két szék között: ősz és tavasz között volt bajom már. (Egy másik kurzivált sor: „de dicsérni jöttem, nem temetni", a Julius Caesar nevezetes sora Vörösmarty átköltésében, illetőleg annak megfordítása.) A Lövétei Lázár-vers címe azonban a versegész ismeretében szintén bevonható a megfeleltetések vizsgálatába. Ami Babitsnál a természetiből vett allegória, a tél kimondatlanul azonosul az új kezdet, a feltámadás, az élet tagadásával, a Két szék között részint tárgyiasít, részint az elő(d)szöveg allegóriáját a köznapiságba, ismét a szólásba fordítja vissza, a közbeszédbe, az egymásra rakódó modernség-fázisok ellenében mintha Szabó Lőrinc (és József Attila) korszakváltó lírájához utalná az olvasót. Az „én" meg a világ tematizálódik a versben. Méghozzá olyképpen, hogy a századfordulós modernség én-képzetét elutasítja a beszélő („eleget piszmogtam a »Csak én!«-en, / s az se volt jó."; persze, nem tudom, mennyire merész feltételezés idevonni A lírikus epilógját), s a továbbiakban egyfelől a vég tudata felől szemlélődik („Valaminek vége akar lenni": minden második versszak így kezdődik), másfelől a kötet tematikáját gondolja újra: „harminckét év volt eddig a kölcsön"; „És hogy idővel / kibékülhetek a hosszú böjttel"; „ma izgalommal/bíbelődök mindenféle lommal"; „beinteni betegségnek, ráknak"... A tragizáló hangvétel elkerülését biztosítja a különféle területekről kölcsönzött szókincs beiktatása, ilyen a gazdaságé: kvóta, kölcsön, maradék, aranytartalék, hátralék; ilyen a tolvajnyelvé: hadováivá, ehhez csatlakoztatva az alacsonyabb nyelvi regisztert: szívattam magam, belehúzhatok ezerrel, pláne a cím szólásidézése mellé: „Elmerülök nyári tejbe-vajba", Babits és Shakespeare-Vörösmarty mondatairól volt szó... Ez a „nyelvi" tarkaság nemcsak a beszélő világát közvetíti nyelvi tényezőként, hiszen a létezés különféle szféráit más-más szókincsből vett kifejezésekkel járja be, hanem arra is int, hogy még a létszféráknak ez a bejárása sem biztosítja részint a kiegyenlítődést a „jó felem" meg a „rossz felem" között, melyek kompetenciája, lehetősége egymásba ér (hiszen mindkettő a Valaminek vége akar lenni függvényében gondolható csupán vagy főleg el), részint kételkedik az autenticitásra törekvés realizálódását. S bár ennek emlegetése hangsúlyossá válhatna, éppen a nyelvi regiszterek váltogatásával ejti le a beszélő a magasra törés reményét: semmi többet nem akarok, csak hogy az időmet én töltsem ki. Elég lenne bőven ennyi izgalom is. Pláne tőlem... Az utolsó előtti, írtam már, a hátlapra írt versszak fölveti, nem túlélés, hanem az irodalommá szublimálás reményét: eszerint a létezés metaforává, irodalommá váltásával alkothatódna meg az autenticitás, akkor lenne a beszélő más, „csak egyszer", s akkor húzhatna bele végre ezerrel. Az utolsó versszakból kitetszik, hogy a közöttiség köznapi költészete egyszerűbb és összetettebb a „nem halok meg egészen" antikvitásból eredez63
