Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
amelyek egyfelől különféle költészeti pillanatokat szimultán állítanak színre, másfelől (ezáltal) a kiszemelt, átírandó szövegeket nem csupán egyszeriségüktől, rögzítettségüktől fosztják meg, variálhatóságukat demonstrálva, hanem éppen a személyesség versus szerepjáték viszonylatában gondoltatva el szövegek közös és/vagy szétváló értelmezésének esélyeit. Megtévesztő „hadművelet" a lírai éné, aki a szövegelőzmények beszélőinek mondatait némileg átalakítva önmagára vonatkoztatja, és így részint törlésjel alá helyezi az elődköltő alakmását vagy megteremtett (el)beszélőjét, persze azon igyekezve, hogy az elfedettség ne jelentsen átláthatatlanságot. Ehhez itt is az oszcillálás segíti, régi és új textus között leng ki a lírai én beszéde, feloldásról, kiegyenlítődésről, de még komplementaritásról sincs, sem lehet szó, ellenben a kölcsönzés fölmutatásáról igen, miközben az igeidőt és igemódot tekintve, a feltételezett én (mint alany) és az általános alany szembesítését elvégezve nem egyszerűen régi-új szöveg konstruálódik meg, hanem az elődköltővel szemben megalkotódik az a vers, amelynek lírai hőse a személyiség-konstrukcióban érdekelt szubjektum. Ez az érdekeltség azonban aligha elegendő ahhoz, hogy a személyiség rögzíthető, markáns körvonalakkal rendelkező legyen. A saját szöveg belekomponálása sem erősíti föl a lírai én önállónak remélt szólamát: a különféle helyekről montázsszerűen összebarkácsolt verselemek ironikusan kérdőjelezik meg a saját szövegre lelés igyekezetét, nem kevésbé azt, hogy a szövegválogatás költészettörténeti hozadékot eredményez. Igaz, ez utóbbi csak annyira mentesül a létesülés kudarcától, hogy az egymás mellé férceit szövegek együttese mégis verssé formálódik, még akkor is, ha a formai fegyelem sem elégséges „eszköz" a szüntelen jelenlévő kétely teljes vagy részleges visszaszorítására. Az sem teljesen bizonyos, hogy hagyományos módon vendégszövegként kezelendők a beékelődések, hiszen olyan én-pozíció határozza meg helyüket, amely sajátként éli és értelmezi az „idegen"-t, másképpen mondva: folyamatos szöveget létesít, miközben „fércei". Jellegzetes példának vélem a Hol volt, hol nem című verset, amely mesekezdetet látszik imitálni, csakhogy e látszatot hamar cáfolja maga a vers. A körülírt én-helyzet a megnevezhetetlenséggel küszködik, „afféle véres-komoly micsodák"-ról olvashatunk, s a ki/elutasított „ilyen vagy olyan furcsa vallomás"-ról. A második versszak a fosztó létezést állítja színre, de vonatkoztathat a versre, amely e nézőpontból „férc"-nek minősül, korábban a zsák hiába lelte meg a foltját, az összeférceltség „kibomlott", „s a zsák ledobta magáról a foltot". Ami a második részben olvasható, visszafelé értelmezi újra a címet, hiszen az elsajátított és torzított Kosztolányi-utalás nem a panasz szavait rögzíti, hanem a „költőség" groteszkbe hajtó ön-tematizációját. Ám amennyiben föltárul Kosztolányi vers-jelenléte, a cím immár nem a mesék szokásos kezdőmondatának töredéke, hanem a Halotti beszéd című Kosztolányi-vers egy sorkezdete. Ilyen módon a „korai" és a „kései" Kosztolányi között a Lövétei-költemény közvetít, a maga történetébe illesztvén be a Kosztolányi-befogadást: Nem első eset az egy év alatt: »Beírom magam - gondoltam - a könyvbe, hogy így vagy ügy, de számon tartsanak« (s ennél csak nagyritkán futotta többre)... A Kosztolányi-hagyomány belesimult részint az önprezentációba, a művekkel mér- hető-megnevezhető vers-emlékezet szembesül az ön-reprezentáció ellentmondásaival; a könyvbe beírás/beíródás csupán gondolat, majd „főművem, a tiszta lap", mely az „ép"-ség záloga, és mely nem ölthet alakot, mert újabb meg újabb „adat"-ok tartanak be a készülő(dő) és feltehetőleg sosem elkészülő, ám gondolatilag a létesülés állapotában lévő műnek/személyiségnek. A rész zárásául megint a Kosztolányi-nyomokat követve 55
