Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
haladhatunk az én-ő (általános alany) vágyott találkozásának pontosan meg nem jelölhető színhelye felé. Jobb lenne élni, s aztán - «Körbe-körbe...», mint itt rohadni papír-ég alatt - majd írjanak be engem is a könyvbe, ha egyáltalán számon tartanak. Töprengtető, miként vált át A szegény kisgyermek panaszai mindenféle könyve egyetlen, határozott névelős könyvvé, amelybe bejutás a számon tartás, az én-létesülés vágyának dokumentuma. A versből a Kosztolányi-vonatkozásokat kiemelve a hatodik rész zárlatát írom ide: valami egyszer csak kialakul, s törölhetem a nagy kedvencemet, a »Setét eszmék borítják eszem...«-et, mert hátha jobb lesz - legalábbis részben... És amúgy sem vagyunk otthon az égben... A(z első sorával idézett, idézőjelek közé írt) Vörösmarty-költemény s a jelöletlen, szintén átírt, többes számúvá tett Kosztolányi-utalás a lírai én monológját irodalomtörténeti távlatokba vetíti ki, nem pusztán a költészet múltjában keresve és lelve meg a rokonítható hangzatokat (amelyek az „eredeti" helyre gondolva aligha lehetnének rokoníthatók), hogy aztán az át/szétírás segítségével az egymás mellé rendelésben jelöljék meg a költészettörténeti olvasást. Hasonlóképpen szinte játékosságba csap át a szintagmába foglalt Kosztolányi-verscím szétszedése, eltérő viszonyok közé helyezése, szintaktikai változtatása. Az odavetettnek tűnő műfaji vonatkozásnak a vers végére tulajdoníttatik szövegközi jelentés az elődköltők egymással történő szembesítése az én újrarendező szándékairól árulkodik. A személyesbe visszaperelt megszólalás egyben kifordítása a közhelyességig emlegetett sornak, amely különféle diszkurzusokban üresedett ki. Ennek a kiüresedett- ségnek olyaténképpen vállalása, hogy a felismerhető utalások és a lényegükből, nyelvtani alakjukból kiforgatott, tartalmi idézetek egy lendületben kimondása megszünteti a vég tudatában tragizálóvá válás esélyeit, és jóval több teret biztosít az öniróniának, a könyvbe beíródás elmulasztása helyébe lépő (költői) pótcselekvésnek: Ne várjon tőlem senki holmi ódát: se hajnal nincs, se részeg nem vagyok (s nem ez lesz úgyse, amit itt hagyok); nem is készültem elég ügyesen: itt szinte minden túl erős nekem... Nincs hátra más, mint a semmittevés - ez az én munkám? És nem is kevés... József Attila dunatáji történet- és létbölcseletének trivializálódása az íródó szövegben fokozatosan alakul át, miközben szembekerül a Kosztolányi-átírásokkal. A leglátványosabban a nyelvtani alakok más viszonylatokba átfordulása, illetőleg az egyes szám első személynek perspektívaváltása érzékelteti a világszerű, a kozmikus, a pszichoanalitikai „narratíva" rangja fosztódását. Kosztolányi és József Attila (a versben még Dsida Jenő, méghozzá a Psalmus hungaricus) a kanonizálás elit helyén lelhető versei mellé applikált önidézet előkészíti a tónuskeverés fölerősítését, annál is inkább, mert az írás, irodalom 56
