Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Füzi László: Az esszéíró

Ha az utazóról írtam, Cs. Szabó elképzelt alakja idéződött föl előttem. Igaz, voltak nála céltudatosabban utazók, s olyanok is, akik többet utaztak nála, de senkit nem találok, aki nálánál pontosabban és árnyaltabban írta volna le úti tapasztalatait, benyomásait, aki hozzá hasonlóan lett volna képes kibontani a tájban megérzetteket, vallatóra fogni a műemlékeket, szembesíteni a ránk maradt tárgyi emlékeket a másutt őrzött műkincsekkel, írásos forrásokkal. A harmincas években „esszéistaként" utazott, később mint a művészettörténet professzora, aztán emigráns lett, előbb csak egyszerű menekült, aki az időt a múzeumok-templomok látogatásával töltötte, éhesen, kenyér nélkül, később a BBC munkatársa lett, s így számtalan esetben kiküldöttje a világ legkülönbözőbb pontjára. Ne irigyeljük érte, rászolgált ezekre az utakra: tudta, hova és miért kell elindulnia, és amiért elindult, azt meg is találta. Nem kis teljesítmény. Az Angol Rádió kiküldöttjeként járta a francia vagy a görög szigeteket, utazott Shakespeare szülővárosába, meglátogatta Kerényi Károlyt vagy Tolnay Károlyt, ismerte Firenze és Róma legapróbb követeit. Ha a tájról, a tájhoz való viszonyról írtam, az újabb „szerelmes földrajz" szükségességéről, akkor meg kellett értenem, hogy Szabó Zoltán előtt pár esztendővel Cs. Szabó már megfogalmazta egy Szerelmes földrajz-szerű antológia szükségességét. Szabó Zoltán munkája 1942-ben jelent meg, Cs. Szabó 1937-ben a Levelek a száműzetésből című kötetében így írt: „Egyszer Michelet pihenésül írt egy könyvet Franciaországról. Minden tájnak másképp bókolt s amikor például Provance-tól Languedoc-hoz fordult, hangot cserélt, mintha szelíd Bianka után bősz nővérének, a makrancos hölgynek udvarolna. így készült el egy munkás élet kicsi amulettje, a Notre France. Magyarországnak nincs ilyen szerelmes földrajza. Kazinczy, Petőfi elkezdték, Jókai száz kötetbe szétszórta. Mert ő megírta, de ki kell kaparni a tündérmesék hamujából. Csodálatosan ismert minden zugot, azt is, amit sohasem látott. Ha a nemzet egyszer, csak egyszer a térdére ült volna, hogy a hazáról meghallgassa, mienk volna a legszebb szerelmes földrajz! Ám ez a nemzet sohasem szerette úgy a hazát, ahogy a költők tanítják Vergilius óta. Jogászok vagyunk, fanyar gavallérok s szerelmes földrajz helyett arról maradt írott emlékünk, hogy bizonyos horvát megye milyen részt válasszon nagyobbik címerünkből?" Ha a kecskeméti Fő tér történelemből kibomló szépségét akartam megérteni, akkor ehhez Cs. Szabó adta a biztatást, azzal, ahogy a kolozsvári Fő térről írt: „Az a hatalmas, négyszögű piactér, a négy oldalról merőlegesen ráfutó utcákkal úgy volt kiszabva a 14. század óta, hogy még eszményi reneszánsz városok mértanba szerelmes, olasz tervezői is nagyot néztek volna, ha látják. Vajon ki lehetett a névtelen, nagy stílű rendező, olyan igényű, mint egy városalapító császár? Sok-sok évszázadban gondolkozhatott, mert ma se szűk még. Talán ezer évig látott előre, mint valamikor a magabiztos rómaiak...". Amikor Firenzébe készültem, Cs. Szabó Tolnay Károlyról írt sorai idéződtek fel bennem: „Várakozva állt egy több százados firenzei ház kapujában. Haja hullámosán dús, aranyló fényű, szőke vagy ősz-e a párás napon? Ezen tanakodva, észrevétlenül figyeltem a túlsó járdáról. Engem várt, de máshonnan: másfele nézett. Már első látásra vonzó jelenség: arányosan középtermetű, élénk és laza mozgása kecses, külsőre finoman összehangolt férfi. Tolnay Károly volt a várakozó, világszerte ismert, francia névalakban Charles de Tolnay, az idegen nyelveken író magyar művészet- történész, tudományának élő művelői közt sok tekintetben egyedülálló". Carlo - ahogy barátai, tisztelői nevezték - az emigrációban élő Cs. Szabó Lászlót várta. Amikor először olvastam Cs. Szabó írását erről a találkozóról, ez is már vagy két évtizede történt, a találkozó pedig több mint negyed évszázada, azóta Tolnay is, Cs. Szabó is halott, elképzeltem beszélgetésüket: Tolnay, a nagy elemző, s Cs. Szabó, a nagy megértő. Biztosan valami ötödfontosságú kérdésekről beszélgettek, a családfák elágazásairól vagy más efféléről, az alapkérdésekkel Firenze, a reneszánsz, Michelangelo kapcsán tisztában voltak... Közben, persze, kávéztak, s a Michelangelo-házban sétálva a műtárgyak között éltek. Mert a valódi