Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Füzi László: Az esszéíró
életük a művészetről beszélgetve zajlott, belehelyezkedve abba a korba, amelyikről éppen szó volt... Firenzében, Rómában Cs. Szabó volt az útikalauzunk. Cs. Szabó és Márai. Amikor a harmincas évek irodalmáról írtam, az ő esszéje jelentette az elindulást: Beteg évtizedért lakolva... Úgy gondolom, magyarázatát is kell adnom annak, hogy miért éppen Cs. Szabó írásai jelentik számomra azt a pontot, ahonnét el lehet indulni, ahova a magam élményét kapcsolhatom. Azért, mert Cs. Szabó írásaiban találom meg a még vállalható személyességet, azért, mert az ő számára vált egzisztenciális kérdéssé a kultúra átélése. Nem növesztette fel az egyéniségét, de nem is borult le a kultúra előtt, egyszerűen élni akart a kultúra által, feladatnak ez sem kevés. S akkor még az utókorról, arról, amelyet Kibédi Varga Áron is említett naplójegyzetében. A mi korunknak már nem lesz utókora, Cs. Szabó korának még volt, Cs. Szabónak még lehetett volna. Magunkon láthatjuk, hogy mire vagyunk kíváncsiak az előző korokból: töredékekre és művekre. A változó divat szerint, az idő körforgása szerint. De: a nagy alkotók mégis megkapják a figyelmet. Ki életében, ki halálában. Ady: életében és halálában is, igaz, most mintha éppen nem kapná meg. Babits, Kosztolányi: életében és halálában is, József Attila: inkább halálában, de azóta folyamatosan, igaz, korszakonként erősen más módon, Illyés, Németh László az életükben, életük végén, Márai halálában, Cs. Szabó halálában sem. A harmincas években nem törekedett mítoszteremtésre, megfigyelő volt, élt a kultúrában, az emigrációban a művel együtt megszületett a mítosza, ám ezt itthon kevesen ismerhették. Első volt a hazatérők között, a nyolcvanas évek első felét uralhatta volna, de más irányt vett a kor, és mást az irodalom. Cs. Szabónak az emigráció előtt voltak olvasói, az emigrációban is voltak olvasói, s emigrációbeli írásainak itthon is voltak olvasói, még akkor is, ha nem voltak sokan, s nagyobbrészt az irodalom világán belül léteztek. Úgy tűnt, hogy a nyolcvanas évek első felétől-közepétől Magyarországon megjelenő esszé- és elbeszélés-gyűjteményeinek meglesznek a maguk olvasói immáron az irodalmi világon kívül is. Mert hát meg kellett volna lenniük, az emigráns író ugyanis a (nagyobb tömegű) olvasó elvesztésével veszítette a legtöbbet - s ezt a veszteséget még a megnyert-megszerzett-megteremtett-megszenvedett szabadság sem pótolhatta, ahogy az olvasók léte sem a szabadság hiányát. Ezt a kárpótlást megérdemelte volna. Cs. Szabónak azonban úgy nem lettek - mert nem lehettek - olvasói, ahogyan Németh Lászlónak voltak a hatvanas-hetvenes években, Illyésnek a hetvenes-nyolcvanas években, vagy ahogy Márainak vannak a kilencvenes évek óta. Ezért aztán az életműve sem jelent meg teljes egészében, életműsorozata születésének századik évfordulóján indult, „szakirodalma" még nem teremtődött meg, levelezését nem gyűjtötték egybe - szóval, mindmáig nem vagy csak alig tették meg azt, amit egy nagy író körül meg kell tenni. A legnagyobb adósság persze az, hogy az életművével kapcsolatos legfontosabb kérdések sem fogalmazódtak meg. Ezek közül párat felsorolok: Mit tudunk adatszerűén az életéről? Mi az, amit mi tudunk, s mi az, amit tőle tudunk, amit önéletrajzából ismerünk? Látjuk-e már a harmincas évek magyar irodalmában elfoglalt helyét? Milyen szerepet töltött be a „nyugati" magyar irodalom megszerveződésében, kibontakozásában? Értelmezhető-e az ő életműve kapcsán az, amit kortársai: József Attila, Márai Sándor, Németh László kapcsán zárt életműnek szoktunk nevezni? Merthogy valamennyien kiteljesítették azt, ami lehetőségként bennük volt, a motívumok mutatják, hogy művüket eljuttatták a zárópontra. Miből adódott ez? A mű iránti kötelezettségérzetből, az önmagukkal szembeni elkötelezettségből, a kultúrában való létezés intenzitásából, miből? Márai, Cs. Szabó az emigrációban visszhang nélkül, olvasókkal, de mégis inkább nélkülük életművük súlyosabb részét hozták létre? Honnét volt ehhez erejük... Cs. Szabó, ha jól számolom, Nyugaton két-három havonta tett az asztalra egy zárt írást, egy nagy esszét, aminek a 154
