Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Gömöri György: Emlékek Cs. Szabóról
Gömöri György Emlékek Cs. Szabóról A két Szabó közül, akiket 1956 végén mi, Angliába érkezett diákok megismertünk, főleg Zoltánnak voltak tanítványai, hozzá jártak beszélgetni, alkalmakként tanácsért a fiatalok. Cs. Szabó Lászlónak, a „Csé"-nek, más volt a szerepe. Bár őt is felkerestük írásainkkal, szívesen mentünk, ha meghívott a „Mewsba" irodalmi társaságba, bizonyos értelemben jobban éreztük a korkülönbséget vele, mint hajdani falukutató társával, akinél hét évvel volt idősebb. Szabó Zoltán nekünk egyszerűen „Zoltán" volt, Csé viszont, ha beszéltünk hozzá, „Laci bácsi". Ugyanakkor Szabó Zoltán inkább csak politikai, illetve irodalmi írások ügyében tudott tanácsot adni (nekem egyszer azt mondta, „a versekhez nem értek igazán"), aki más irodalmi műfajt művelt, Csé véleményét joggal tekinthette mérvadóbbnak. Bár Zoltán volt eleinte és többünknek elég sokáig szellemi és politikai útmutatója, Csé volt az irodalmi mérce. Ezért első verseskötetem legépelt kéziratát is neki küldtem el 1958 közepe táján. Ennek a gyűjteménynek első változatára még Budapesten szerződésem volt a Magvetővel, amit a forradalom előtt a sokoldalú és a fiatalokkal rokonszenvező Hegedűs Géza igazgatott - ezt a szerződést az országból való távozásom miatt felbontották. A későbbi változatban már szerepeltek Angliában írott verseim is, de még így is voltak kétségeim az anyag kiadható- sága tekintetében. Csé ezt megerősítette, kihagyásra javasolva egyes darabokat, illetve azt tanácsolva, várjak még kicsit a kiadással. Én viszont mindenképpen bizonyítani akartam „jelenlétemet", és mivel Londonban találtam egy ukrán nyomdászt, aki saját költségemre viszonylag gyorsan kinyomta a kötetet, amihez Ambrus Győző fiatal képzőművész barátom tervezett érdekes, szép fedőlapot, valamikor 1958 legvégén megjelent a Virág-bizonyság, első verseskötetem. (Az „Otthon Kiadó" neve alatt, de ez csak azért volt, hogy neve legyen a gyereknek, az „Otthon" inkább mint fikció létezett, Vajda Albert barátomnak volt a londoni magánkiadója.) Csé ezek után megtisztelt azzal, hogy bírálatot írt a kötetről az Irodalmi Újságba, méghozzá úgy, hogy egy kalap alá vette Sulyok Vincének körülbelül az enyémmel egy időben kiadott első verseskötetével. Bár a bírálat címe (Két verseskönyv, IU 1959-10) jelezte, hogy itt két kezdő költőről van szó, ebben a kritikában Csé „pontozással" mégis a nálam két évvel idősebb Sulyok Vincét hozta ki jobbnak, mivel líráját érettebbnek, kiforrottabbnak találta. Utólag visszanézve, azt hiszem, akkor Csének volt igaza, hiszen én még sokáig a permanens forrongás állapotában voltam, időbe került, amíg lecsillapodtam. Csé tehát elég korán tudomásul vett költőként, de később mint kritikust, tanulmány- írót, sőt irodalmi szerkesztőt is elismert. (Ezért nevezett több kötete dedikációjában engem „irodalmi mindenes"-nek.) Kétszer is megtörtént, hogy megfeddett filológiai pontatlanságért: első alkalommal, „A walesi bárdok" eredetének kérdésében nem csak én voltam a ludas. Neville Masterman, akitől erről a kérdésről szóló kéziratot kaptam, elmu115
