Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Sas Péter: Cs. Szabó László, a földrajztanár

korában is a Dunántúl csak a Nyugat előszobája, Felvidék a hídja, míg Erdély a keleti őrtorony lehetett.

Mindenkinek megvan a maga Achilles-sarka. „Őshazám ma is Erdély" - horgásztattá le fejét az európai kultúrkörhöz sok ezer szállal kötődő világpolgár. Ez az önkéntelen mozdulat sebzett lelkét takarta, amely mindig fájni kezdett Erdély hallatán. A szellemi, kulturális kincsekkel túlzsúfolt egykori fejedelemséget egyfajta régiségboltnak tekintette, ahová az elmúlt évszázadokban a társadalom valamennyi összetevője egyforma buzgó- sággal hordta tudása és vagyona, eszmei és tárgyi értéke legjavát. Erdélyt nem érintették a kétségbeesett magyar önigazolási kényszerek, a túlélést jelentő önállósága és egyedi világlátása miatt virtuálisan mindig Európában érezhette magát: „Hiába húz át rajta bivalyszekér, bivalyszán, még sincs a Balkánon. S hiába függ felette angyalos címer, még sincs Magyarországon." Kolozsvárra vonatkozó mondatai az egész, soknyelvű és -népű Erdélyre vonatkoztathatóak. Az erdélyiek pedig olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint egyikmásik őshonos, jellegzetesen európai nép: „A kalotaszegi Erdély olasza, a képzőművész nép. A székely Erdély franciája, a mesemondó."

Az egyik legcsodálatosabb dolog az emlékezés képessége. S milyen kevés kell ennek a szunnyadó készségnek az előhívásához. Sokszor csak egy régen hallott dallam, egy virág jellegzetes illata, egy máshol elképzelhetetlen utcanév, egy öreg templom hívó harangszavának tovahömpölygő megkondulása... Mindezt irodalmi igényességgel fogalmazta meg Kolozsvárhoz hűtlenségében is az egyik leghűségesebb fia, Cs. Szabó László. Elemi erővel tolultak fel benne a székely és szász ősök, a kivilágosodott képben megjelent az ökumenében békült Farkas utca, s végül a maga teljességében a város, az egyetlen Város, a szeretnivalóan szép, olykor szépasszony módra szeszélyes Kolozsvár. S benne az egykori kisfiú képe, aki arról álmodozott, hogy majd a Flázsongárdi temetőben fog végleg megpihenni. Mint kiderült, nem is olyan kicsi, egyszerűnek, magától értetődőnek tűnő kívánság ez. „A házsongárdi temetőt meg kell szolgálni" - tartja a szólásmondás. Ő meg is szolgálta, de végül nem rajta múlott, hogy örökre csak álom maradt elképzelt temetése, „amelyen visszakéredzkedett holttestem még egyszer végigrója Kolozsvárt s elmegy az ablak előtt is, ahonnan a házsongárdi temetőbe térő halottakat elnéztem." A költői lelkek megláthatják vagy megsejthetik a jövőt. Cs. Szabó László is tudhatott vagy érezhetett valamit, mert messzire néző, biztató elégtétellel kiáltotta: „Lélek, mely biztosan magyarnak születtél, röpülj kevélyen a gyűlölet felett!"

A Tanár Úr megírta a maga útikönyveit, sajátos szellemi bédekkeréit, a „csédekkereket". Lássuk, milyen következtetésekre jutott európaiságunk argumentumait illetően, amikor leírta a nyugati és a keleti égtáj felé irányuló kapuinkat: „Megállók a Híd közepén, fölöttem zúg a kassai dóm harangja. Az egyik templomajtó felett a kőből faragott szent Erzsébet bélpoklosokat fürdet. Nézek nyugat felé. Szent Márton felezi a köpenyét a pozsonyi dómban. Nézek keletre. Szent Mihály öldökli a sárkányt a kolozsvári templomkapuban. Egyikük kezében kard, a másikéban lándzsa, Erzsébet kezében rózsa és tiszta víz. Szentek fegyvere és virága védi Magyarországot." Ezt véste kőbe a múlt, mely építkező alapja lehet a jelennek.

Én már többször meghallgattam Cs. Szabó László földrajzóráit. Most is a fülembe cseng írásbeli előadásainak zárómondata: „egy világrésznek egy kis nép is lehet a szíve tája”.

A magyar nemzet mindenkori tagjainak szíves figyelmébe ajánlom.

72