Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
Lengyel András „...szólj, Szokrates, van értelme még?" Hamvas Béla filozófia-képe í Hamvas Béla ma már kétségkívül a kánon része, kanonikus szerző. Státusza azonban valójában még ma is módfelett bizonytalan. író? Gondolkodó? Vagy misztikus guru?- nemigen dőlt még el. Az áthidalónak látszó, íróként való meghatározás voltaképpen egy semmire sem kötelező konvenció eredménye: aki ír, az író. S így, az irodalomba besorolva, megtárgyalatlanul lehet hagyni mindazokat a kérdéseket, amelyeket az életút s az életmű fölvet. Leglelkesebb hívei, akik ma is külön kasztot alkotnak, ezzel, persze, nem elégednek, nem is elégedhetnek meg - ez a besorolás szemükben Hamvas lefokozása lenne. Számukra, kimondva-kimondatlanul, Hamvas Béla a szokványos írónál jóval több: a mai világhelyzet autentikus kifejezője és egyben spirituális útmutató. Ez a megközelítés azonban, akár bevallják, akár nem, valamiképpen misztikus aktorrá változtatja Hamvast. (Nem véletlen, hogy a hagyaték dolgait intézők az életmű kiadását meglehetősen erős szelekcióval végzik, s Hamvas írásainak egy mennyiségileg nagyon jelentős része, amely a képet zavarja, máig nem került újrakiadásra, folyóiratokban szétszórtan lappang, leveleinek közlése letiltva, a filológiai kutatás pedig jegelve van.) Hamvas Bélának misztikus aktorrá való, nem teljesen indokolatlan, de mégiscsak egyoldalú átstilizálása azonban- többnyire kimondatlanul - ellenkezést is kivált. A „guru" sokak számára gyanús vagy legalábbis közömbös; a mai magyar irodalmárszakma nemigen tud mit kezdeni vele. S úgy látszik, nem is igen akar. Hamvas Béla mai recepciójában így a kritikátlan és túlpörgetett lelkesedés és az alig leplezett közöny között egy széles körben terjengő homály érhető tetten, s ezen a homályon az életmű csak esetlegesen, valódi összefüggéseiből kiszakított részletekben „jön" át. Az a gondolkodástörténeti pozíció azonban, amely Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla nevével határolható körül, s amelynek a Hamvas-életmű az egyik oszlopa, sokkal bonyolultabb (s egyben: sokkal érdekesebb és tanulságosabb) annál, mint ami belőle a kései regények felől látszik. Az életmű végső, szinte a teljes izolációban, egy szektaszerű elszigeteltség körülményei között létrejött nagy tömbje (ami a könyvkiadás révén ma az életműből csaknem kizárólagosan látható) természetesen létező, az értékeléskor figyelembe veendő életműrészlet. De csak részlet. Pontosabban: az életmű egy fázisa, egy alkotói stádium írásban való manifesztálódása. Az addig vezető út, a maga gondolkodástörténeti stációival, csak az életművet súlyosan fölsértve, mondhatnánk „visszametszve" hagyható figyelmen kívül. Márpedig, úgy vélem, éppen ez az út az igazán érdekes a Hamvas-életmű vizsgálatakor: saját problémáinak megtalálása, artikulálása és a velük való folyama87
