Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
hiába igyekszik a szerencsétlen titkolni a betegségét, könyörtelenül lemészárolják és megeszik. Ha a beteg asszony, a legközelebbi nőrokonok végzik el azt a munkát, amit a férfival a férfi rokonok. Aki megöregszik, azt levágják és megeszik. De kevesen érik meg az öregkort, mert aki valamilyen betegségbe esett, azt már előbb megölik. Más indek más szokásokat követve élnek, a következő módon. Nem ölnek meg semmilyen élőlényt, nem vetnek, nem laknak házban, táplálékuk fű, egy vadon termő növény, amely hüvelyben köles nagyságú magokat hoz, azt összegyűjtik, hüvelyestül megfőzik és megeszik. Aki megbetegszik, elvonul egy puszta helyre és lefekszik, a többiek pedig nem törődnek vele, hogy meghalt-e már, vagy gyötri-e még a betegség. Azok az indek, akikről mostanáig beszéltem, nyilvánosan közösülnek, mint a barmok, s valamennyiüknek olyan a bőre, mint az etiópoké. Még a magvuk, amellyel megtermékenyítik az asszonyokat, még az sem fehér, mint a többi emberé, hanem fekete, akár a bőrük színe. Különben az etiópok magva is ilyen színű... Aztán elutaztam még Madrászba és Bangaloréba, Bombaybe és Chandigarhba. Útközben egyre nőtt bennem az a lehangoló meggyőződés, hogy reménytelen dologra vállalkoztam, hogy képtelen vagyok megismerni és megérteni azt az országot, amelyben tartózkodom. India olyan hatalmas! Hogyan írjak le olyasmit, aminek, meglátásom szerint, se vége, se hossza? Megkaptam a retúrjegyet - Delhiből Kabulon, Moszkván át Varsóig szólt. Naplemente idején értünk Kabulba. A mély rózsaszín, szinte lilás ég utolsó fényei a völgyet övező sötétkék hegyekre vetődtek. A nap egyre alább merült a tökéletes, mély csöndben - olyan táj, olyan föld, olyan világ csöndje volt ez, amelyet nem zavarhatott meg sem egy csacsi nyakába akasztott csengő, sem a repülőtéri barakk mellett elhaladó birkanyáj aprózó trappolása. A rendőrség feltartóztatott, mert nem volt vízumom. Visszaküldeni nem tudtak, a repülő ugyanis, amellyel jöttem, azonnal elrepült, a kifutópályán egyetlen gép sem volt. Tanakodtak, hogy mit csináljanak velem, végül elmentek a városba. Ketten maradtunk - én meg a repülőtér őre. Jól megtermett, vállas férfi volt, göndör fekete szakállal, barátságos tekintettel és bizonytalan, bátortalan mosollyal. Hosszú katonaköpenyt viselt, vállán ócska Mauser karabély lógott. Hirtelen állt be a sötét, s rögtön hideg is lett. Reszkettem, mert egyenesen a trópusokról érkeztem egy szál ingben. Az őr fát, rozsét, száraz füvet hozott, és tüzet rakott. Odaadta a köpenyét, ő maga a feje búbjáig egy sötét színű, teveszőr pokrócba burkolózott. Szótlanul ültünk egymással szemben, körülöttünk semmi sem történt, valahol távol tücskök ciripeltek, aztán még távolabb felberregett egy autó motorja. Reggel megjöttek a rendőrök, egy idősebb férfit hoztak magukkal, aki a lódzi textilgyárak megbízásából gyapjúfelvásárlással foglalkozott. Bielas úr megígérte, hogy elintézi a vízumot, mert neki már voltak összeköttetései. És valóban, nemcsak a vízumot intézte el, hanem a villájába is befogadott, s még örült is, hogy nincs egyedül. 70
