Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
koponyákból fűzött nyakláncot visel, és széttárt karokkal áll. Bár nőről van szó, nem lenne jó a karjaiba kerülni. A szentélybe vezető út mentén bódék sorakoznak, amelyekben átható illatú kölniket, színes púdereket, kis képeket, függőket, mindenféle vásári giccset árulnak. Az istennő szentélye felé lassan haladó, tömött sorban izzadt, ájtatos hívők lépegetnek. Odabenn émelyítő illatú füst, párás hőség és félhomály. Az istennő szobra előtt jelképes csere zajlik: a hívő átnyújt a papnak egy korábban vásárolt kavicsot, s másikat kap helyette. Valószínűleg szenteletlen kavicsot hagynak ott, és megszenteltet visznek el. De hogy valóban így van-e, nem tudom. A rádzsa palotáját szolgák hada lepi el, mást nem is látni, mintha az egész birtok az ő osztatlan tulajdonuk volna. Komornyikok, lakájok, pincérek, szobalányok, öltöztetők, nagy tudású teakészítők, cukrászok, vasalónők, küldöncök, moszkitó- és pókirtók és meghatározhatatlan foglalkozású emberek tömege jön-megy szüntelenül a szobákban és szalonokban, suhan el a folyosókon és lépcsőkön; bútorokat és szőnyegeket porolnak, párnákat szellőztetnek, székeket tologatnak, virágokat metszenek és locsolnak. Mindannyian szótlanul, hajlékonyán, óvatosan mozognak, egyenesen olyan benyomást keltenek, mintha kicsit félnének, ám mozdulataikban nyoma sincs semmiféle idegességnek, sietségnek, hadonászásnak; azt hihetné az-ember, hogy valahol a közelben bengáli tigris settenkedik, amelytől egyetlen módon lehet megmenekülni: ha tartózkodunk mindenféle hirtelen mozdulattól! Még napközben, az izzó nap fényében is személytelen árnyakra emlékeztetnek, annál is inkább mivel szótlanul teszik a dolgukat és mindig úgy, hogy minél kevésbé látszódjanak, hogy senkinek ne legyenek útjában, de még azt a helyzetet is elkerüljék, hogy véletlenül valakinek a látókörébe kerülnek. Öltözékük funkciójuktól és rangjuktól függően más és más: a drágakövekkel összefogott, aranyos turbánoktól az egyszerű ágyékkötőig, a dhotiig, amelyet a hierarchia legalján lévők viselnek. Némelyek hímzett övékkel, csillogó váll- rojtokkal díszített selyemöltönyökben járnak, mások egyszerű ingben és fehér kaftánban. Egy dolog közös bennük - mindannyian mezítláb közlekednek, még ha hímzések, vállrojtok, brokátok és kasmírszövetek díszítik is őket -, a lábukon nincs semmi. Erre a dologra azonnal fölfigyeltem, mivel a lábbelivel kapcsolatban kicsit rögeszmés vagyok. A magyarázat még a háború, a megszállás éveiből származik. Emlékszem, közeledett 1942 tele, nekem pedig nem volt cipőm. A régit már teljesen szétnyúztam, újra, pedig a mamának nem volt pénze. A lengyelek számára hozzáférhető cipő 400 zlotyba került, felső része fekete, vízálló kátránnyal bevont vastag zsávolyból készült, a talpa pedig világos hársfatalp volt. Honnan szerezzünk 400 zlotyt? Abban az időben Varsóban, a Krochmalna utcában, a gettó bejáratától nem messze, Skupiewskiéknél laktunk. Skupiewski bácsi házi módszerrel pipere- szappanokat készített, mindet egyfajta, zöld színben. - Adok neked bizományba szappant - mondta ha eladsz 400 darabot, meglesz a cipőre valód, nekem 68
