Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Németh Zoltán: A halál jelentésének paródiája
vetődik fel Jeme és Jermák kapcsolatában, hiszen csókjuk nemcsak a homoszexualitás, de a vérfertőzés lehetőségét írja a szövegbe. Azonban viszonyuk erotikus oldalát felülírja az a tény, hogy mindketten vámpírok, s így nem annyira a szexus, mint inkább a vér irányítja cselekedeteiket. A vámpírizmus mint vérfertőzés nemcsak mint obszcenitás, hanem annak paródiájaként is olvastatja magát ezekben a jelenetekben. A Finnugor vámpír 2.-ben Jeme viszonya O.-hoz, a fiatal költőnőhöz megint csak azért válik problematikussá, mert eldönthetetlen, hogy homoszexuális, azaz leszbikus vagy pedig heteroszexuális kapcsolatról van-e szó. (A homoszexuális kapcsolat olyannyira természetes a könyvben, hogy Jeme apja, Jermák is 18 éves fiúval sétál, és a nagymamának sem okoz nehézséget egy nő elcsábítása [lásd 126.].) A nem radikális ambivalenciája azt eredményezi, hogy Jemét akár hermafroditának is tarthatjuk (erre a könyv 164. oldalán találhatunk is utalást a her- mafrodita csigákkal kapcsolatosan), olyan személynek, aki mindkét nemre jellemző genitáliával rendelkezik, és saját maga sem tud dönteni a nem kérdésében, vagy olyan fiktív lénynek, aki képes folyamatosan változtatni a nemét, eljátszani a nemével. Mindenesetre az is tény, hogy a nemmel folytatott effajta játék valójában nyelvi természetű, s mint ilyen csak olyan nyelv sajátja lehet, amely ragozás terén nem különböztet meg hím- és nőnemet. Ebből a szempontból már másként értelmeződik a regény címe is: azért finnugor a vámpír, mert csak a finnugor nyelvekben nincsenek nyelvtani nemek, tehát csak egy finnugor vámpír képes ezen a módon eljátszani a nemével, s de- konstruálni a nem konvencionális jelentéseit (s ezáltal a fordíthatóság és a fordíthatatlanság kérdéseit is felveti). A Finnugor vámpír szerkezete is fokozott tudatosságról tesz tanúbizonyságot. A Vérmese bizonyos értelemben az Utóélet ellenpólusának tűnik, de óvatosan kell kezelnünk a két szövegvilág szerkezeti párhuzamosságát és ellentéteit, hiszen a szöveg folyamatosan éppen azt a játékot játssza, hogy felkelti a figyelmet, szituációkat készít elő, sejtet, majd kisiklatja az elbeszélő által keltett elvárásokat. Változatlanságot jelent például Jeme nemének eldönthetetlensége és folytonos hezitálása is: ahogy a Vérmesében elhúzódik kapcsolata Somival és Jermákkal, úgy az Utóéletben is sokáig képtelen dűlőre vinni dolgait O.-val és Oszkár bácsival. Az ellenvilág olyan binaritások mentén értelmeződhet csak, amelyeket a Vérmese alapszituációja jelenít meg, viszont az Utóélet akár önálló regényként is interpretálható. Jeme az Utóéletben már vámpír, de ahogyan kényszerpályán mozgott a regény első részében, úgy a másodikban is: egy vegetáriánus étteremben kénytelen dolgozni. Ahogy az első részben is két, aktusnak nevezhető esemény zajlik le vele (Somi és Jermák kapcsán), úgy a második részben is két ilyen esemény van (O.-val és Attival). (Az aktusba a szeretkezést és a vérszívást egyaránt beleszámíthatjuk, hiszen gyakran nem derül ki, melyikre került sor, illetve mindkettőre is lehetőség nyílik.) Míg az első rész Jeme halálával végződik, azaz átlép a vámpírlétbe, addig a második rész a nagymama halálával fejeződik be. (O.-t nem öli meg, mint azt Kovács Béla Lóránt tévesen állítja kritikájában, hanem Attival, az étterem tulajdonosával van egy félreérthető kapcsolata - szeretkezés?, halállal végződő vérszívás? - az Utóélet 30. fejezetében.) A regény vége szinte visszajátssza az elejét, ahol feltűnt egy bizonyos Edward Leszczycki, legalábbis egy levél erejéig: Jeme diákköri barátjával a könyv végén is találkozunk, funkciója csak a regény belső ritmusában nyeri el jelentését. A szöveg már húsz oldallal a befejezés előtt felkészíti az olvasót „a tisztes befejezésre" (177.), de a Jeme halálát sejtető, az első résszel párhuzamosan futó narráció végül krimibe illő jelenettel, a gyilkosságra készülő nagymama halálával végződik. (Ez is parodisztikus: meggyilkolni a már halott Jemét.) Az önsorsrontó főhős így válik a létezés korlátok nélküli urává, a művésziét és a vámpírlét halhatatlanságának összekapcsolójává. A Finnugor vámpír olyan gazdag a különféle jelentéstartalmak és narratív lehetőségek összekapcsolásában, hogy szinte csak vázlatosan érinthettük a szöveg által felépített olvasáslehetőségek némelyikét. Az áttetsző, könnyen olvasható, poénokból építkező nyelv csak néha törik meg egy-egy erőltetett fordulaton (ide sorolom a napjaink irodalomelméletére reagáló fordulatokat [18.] éppúgy, mint a publicisztikai stílus megjelenését, vagy a túlbonyolított poénokat [190.]). A Finnugor vámpír úgy élvezetes olvasmány, hogy közben az olvasatok interakciójára, az értelmezés lezárhatat- lanságára, az identitás nyelvi feltételezettségére, a nyelv önkényes és parodisztikus játékaira hívja fel a figyelmet. Úgy gondolom, az eddigiekből is kiderült, Szécsi Noémi első regénye kellemes meglepetés, amellyel szerzője rögtön a fiatal magyar irodalom élvonalába helyezte magát. (JAK Kijárat Kiadó, Bp. 2002) 171
