Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Luchmann Zsuzsanna: Az anyanyelv bűvöletében

A Dúdolóból hiányzik a gyermekverseknek az az epikus kötődése, amely jellemzője az első kettőnek és fontos eleme a nagymama alakját gyengéd vonásokkal megörökítő Nagyanyánk felborult vödrére, Rajz a gyöngyháznyelű bicskáról vagy A Béke téri piacon című verseknek is. Ez utóbbi az első gyermekvers-válogatás darabja, s a kétféle nézőpont váltogatása, az emlékezés és a gyermekperspektívából látás egymásba játszása alakítja az egymásból kinövő lírai, epikus és drámai mozzanatokat. Az emlékezés a nagymama alakjának - a jellegzetes árus-szöveg beemelése ellenére is - lírai hangosságú megidézését szolgálja finom metonimikus képpel: „A Béke téri piacon ott topog nagyanyád, / körtét árul, itt a klappkörte, / a klappkörte, kiabálja, / olyan sápadt, olyan fáradt a drága, / kissámlik, háromlábú tábori székek, / induljatok el érte." A gyermeki nézőpont a gyors egymásutánban megélt tragédiát és derűt, a sírást és nevetést, valamint a világ egy darabjának felfedezése feletti zavart és örömöt képes megjeleníteni. A nagymama kötényéből „a gyémánt-pénz elgurult, / gyerek vagy, szaladsz utána, / hogy gurul, hogy gurul a fillér, / s elvész a porban. / Vagy a Nap, az égi / kiskakas szippanthatta föl? / Szipogsz. Siratod." A sírás a halas kofák sajátos ráolvasó-vi- gasztaló szavaira vált át nevetésbe: „kisfiú, megnőj, bajszot növessz - / bajszod lesz majd, mint a / harcsának, hát nevess!". S azt nem lehet tudni, hogy az egymásba fonódó, természetességet és üde- séget, profanitást és ártatlanságot, durvaságot és tisztaságot egybefogó kép gyermekarca mitől lett piros alma, a felszabadult nevetéstől-e vagy attól a zavartól, amit a piac világának felfedezése okozott: „Már nevetsz, félkrajcár után / gurul a nevetésed. S füleled: kofa-miatyánk száll. A Béke téri piacon / legpirosabb alma az arcod, / olyan kocsis-ámen a párja."

A régtől ismerős hangokból kibontakozó emlékképek epikus szállal lazán kapcsolt füzére a Rajz a gyöngyháznyelű bicskáról (eredetileg a Didergő ünnep kötet verse). A szerkesztés sajátosságát az adja, hogy általa a költő egyszerre tudja érzékeltetni az egyidejűleg működő gyermeki logikát és a felnőtt emlékezet helyreigazító-helyesbítő műveleteit. „Hangok, hangok, milyen jó hallani, / - fecske ficserél, gágároz a lúd, / veréb csiripel és gerle kacag - / vastag porodat, udvar, mezítláb / rúgom." Ebből a visszatérő hang- és képsorból bomlanak ki a legvalóságosabb apró csodák epikus mozzanatai a visszaemlékezés egy-egy helyreigazító-kifejtő versmondatával (azaz meztélláb..., azaz rúgnám..., azaz leesek), melyeknek egyike maga is helyesbítésre szorul: „Azaz gágározna, gágog már szegény, / lúdnyakat nyesni bicska élesül: / pengéje ezüst fény, nyele gyöngy, / haltest alakú, / azazhogy álom ez: álomkép csupán - / zsírpettyes krumpli van a tűzhely / közepén." A képek részleteikben élesek, pontosak; a tapasztalatiság és az élmény megéltsége még az olyan reflexívebb megoldásokban is érezhető, mint ez a képtársítás: „A messzi habokon ezüst / halficánkolás, / a bicska nyele itt: gyöngy / halficánkolás." A tapasztalatiságot finoman hitelesítik a nagymama szájába adott, a helyi nyelvhasználatra utaló szóváltozatok ('meztélláb, ejnye, rozsdás szögbe / lépsz'; 'Leesöl, gyerek'), amelyek bölcs tömörségükkel, valamikori „szokásos mondat-erejükkel hatnak. S itt vannak a friss, egyéni hanghatású szóváltozatok: ficserél, gágároz, rikogat - valószínűleg nem függetlenül a mester, Kormos István játékos szóteremtő eljárásaitól.

Az üde, tiszta kamaszélménynek a tárgyhoz méltó könnyedségű rögzítése a Bicikliző királylányok {Kézjegy kötet) a kitüntetett esztétikai minőségként kezelt idillt finom, játékos iróniával ellenpontozó ábrázolásával. A lírai alaphelyzet egyszerű: az önfeledten focizó fiúk akaratlanul is a váratlanul megjelenő lányokon felejtik a szemüket. De mennyi báj és finomság a megjelenítésben! Pintér fiúperspektívából láttatja és rögzíti a pillanatot, nem véletlen hát az a naivitás, ahogyan azok megélik a helyzetet, tágra nyitott szemmel, megigézetten, mesebeli csodaként: „Ahogy libben a szoknya, / ahogy táncol / a ráncon a fény, / téged is odaigéz. / Aki fiú, most labdáját felejti, / tágra nyílt, nagy szemekkel / a lányokon, karcsú lángokon időz." Varázslat és valóság kettőse húzódik végig a pillanatot életképszerűen megörökítő sorokon: a lányok légies jelenségek, szférájuk a mese világa (királylányok, június látomásai, szárnyas szoknyájúak, karcsú lángok), a labdát kergető fiúk a vaskos földi valóság elemeihez kötődnek (gól, taccs, henc, pofonok a szétfoszló nadrágokért, cipőkért), s a két szféra az igézet pillanatának csöndjében érintkezik. Mégsem egymásban oldódnak fel, hanem egy játékos fordulattal a könnyed, finom öniróniában: „Alkonyi égről, / ég pereméről leskel a fecske, / csicsereg: szeplőid látja s kinevet."

Máshol éppen az idillnek van ellenpontoző szerepe a hangulat alakításában és a saját látásmód felmutatásában. A konvencionális verstéma (a múlandóság) konvencionális eszközökkel történő megfogalmazását (a tovatűnő idő megérzékeltetését) ígéri a Városi ősz című vers (Európai diákdal kötet) egészen a gyerek-motívum megjelenéséig: „[...] Törpülő délután - kevesebb fény a sziklafalon, / eljő a jelképes délután, rövidül hajdanvolt szép napom. / Alkony-időn túl, távolban kacagó gyerekek." A motívum kibontása aztán azonnal el is távolít az utalásos képek hordozta súlyos gondo163