Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Szentmártoni János: A valóságos látszat

Mit csinálhat a költő, aki versben, prózában egyaránt, egész életén át igyekezte a pusztuló külvilágból egy belső valóságba átmenekíteni az egykori értékeket és kellékeket, amelyeknek mára már csak a hiányát lelhetjük föl? Ugyanazt, mint eddig. Bár semmi sem úgy és ott áll már, mint régen, s a látomásban fellobbanó, halott édesanyát is hiába faggatja az igazságról („anyám! unokámat hoztam / itt lüktet a bal karomban / el kell mennem nemsokára / hol találok az apámra?"), ő csak konokan hallgat a tűzhely fölött fazekába meredve (Mire való visszajárnom) - de az emlékezet konzerváló- és a művészet rendezőereje helyére rakosgatja az egykor emberi munkától dolgos és emberi érintéstől forró tárgyakat, amelyek - elhagyatva és kihűlve bár, de - egy atlantiszi világról tudósítanak (Semmi sem úgy).

Talán jól is van így. Mert ha minden a helyén állna, Ágh István nem írna verseket. Ő, meglehet, boldogabb volna, - ám mi, olvasói, boldogtalanabbak; a kortárs és a mindenkori irodalom pedig jóval szegényebb. (Ágh István: Semmi sem úgy, Nap Kiadó, 2003)

Az asztalnál urak lesik a nyárson sült kecsegét II.

161