Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

nekivágott a Schwarzwaldnak, hogy kisétálja magából a bosszúságot. Most már a magyar és nemzetközi matematika fórumairól egyaránt kiiktatták. Ehhez képest egész jókedvű."

Erdei Ferenc (az Akadémia Szociológiai Bizottságának elnöke) javaslatára a „Magyarország Felfedezése" sorozatba Bakos Istvánnal együtt ő kapott megbízást (és ösztöndíjat) a Kutatómunkások című kötet elkészítésére. Magnetofonnal végigjárták szinte az egész magyarországi tudományos terepet (ötven kutatóintézetet), de a könyv végül is (Erdei Ferenc halála után) nem jelent meg, sőt a kisiskolások dolgozatfüzetéhez hasonlóan pirossal végig„javított" kézirat is mindörökre eltűnt a kiadó páncélszekrényéből. (A kötet nagy része darabokban itt-ott azért megjelent.)

Mellesleg a tervezett kötettől függetlenül, egyedül is számtalan interjút készített a szélesebb (tehát a kutatáson kívüli) kulturális élet képviselőivel (pl. egy időben az Egészségügyi Dolgozó című szakszervezeti lapban sorra jelentek meg interjúi). Ez nem azt bizonyítja - bizonyos jó szándékú, de V.-t (és műfaját) nem értők véleményével szemben -, hogy mondjuk jó kultuszminiszter vagy rektor lett volna belőle (feltéve, de nem megengedve, hogy hagyta volna magát „megerőszakolni"), hanem azt, hogy tökéletesen távol állt tőle mind a szobatudósi, mind a - hadd nevezzem így - szobakritikusi attitűd. Igenis rajta tartotta a kezét az ország ütőerén.

Ezt azért tartom szükségesnek kiemelni (és az interjúkkal bizonyítani), mert azt mondta valaki, hogy - Németh Lászlóhoz hasonlóan - V.-t is „elválasztja a könyvtár a valóságtól". Németh László itt nem téma, de nyelvészként nem állhatom meg, hogy ki ne jelentsem pars pro toto: az ő - alig ismert - idegennyelv-oktatási koncepciója, bár első látásra igencsak maximalistának, ezért naivnak tűnik, a valóságban semmivel sem irreálisabb, mint a 70-es évek nagy pedagógiai (és ezen belül anya- és idegen nyelvi nevelési) reformmozgalmának sok-sok elképzelése, köztük a V.-é. Az más kérdés, hogy miért nem lett ezekből semmi, sőt miért nem maradt még csak hírmondójuk sem...

Nem annyira ő „jár ki a valóságba", hanem mintegy a valóság „keresi meg" őt: olvasmányain (és az említett nagyszámú interjún kívül) rengeteg személyes kapcsolatból is bőségesen van alkalma tájékozódni jóról-rosszról egyaránt.

Kenéz Ernő mellé az MTA Könyvtárába került, a szerzeményezésre, ahol a természettudományos, a matematikai és a tudománytörténeti beszerzéseket végezte, illetve nyugdíjazása óta is végzi - ha éppen van pénz a beszerzésre. A beszerzés ugyanis annak függvénye, hogy az Akadémiai Könyvtárnak van-e éppen pénze (tudniillik könyvre). Az egyik anekdota szerint - vesztükre - őt is beválogatták abba a bizottságba, melynek a folyóirat-állomány további gyarapításához szükséges 8 millió forintot kellett volna előkerítenie. Azért „vesztükre", mert hamar előállt azzal a javaslattal, hogy minden akadémikus mondjon le egyhavi (főállása mellett tulajdonképpen plusz) illetményéről... Nyugdíjazásának egyik mellékkörülménye az volt, hogy maga kérte, amikor kiderült: leépítések várhatók, nehogy fiatalabbak, köztük családosok „kerüljenek lapátra".

Néhány fontos és nagy kedvvel végzett nagy vállalkozásáról - már publikációs tevékenységének szintén csak vázlatos áttekintése előtt - mindenképpen szólni kell még e szűkre szabott beszámolóban is.

1975-ben Sík Csaba, a Magvető Kiadó irodalmi vezetője a felszabadulás 30. évfordulójára „a haza oltárára" egy könyvsorozatot kívánt helyezni, melynek szerkeszté135