Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
az „önképző-kör" lelke: (az igazgatóval az élen!) buzgón jegyzetelték kollégái, amit többek között dán és román szakirodalomból referált nekik. Egyébként azóta is „visz- szajámak" hozzá fiatal orvosok, akik az onkológián vele magával természetesen már nem, csak legendájával találkozhattak! Otthagyta ezt a munkát is, mert „a betegeket úgysem tudja meggyógyítani, olvasni meg nincsen ideje". („Sokat ígérő tudományos pályát hagyott ott, főként azért, mert nem maradt ideje eleget olvasni." SM). (Egy ritka alkalommal azonban, amikor egyáltalán beszélt ilyesmiről, említett egy sikertelenül megpályázott szekszárdi főorvosi állást is.) Ettől kezdve tehát már nem orvos, csak „doktor", amely - szinte sosem használt, de a személyi igazolványában szereplő - titulus egy népszerű V.-anekdota forrása lett. Eszerint az új igazolványt kiállító rendőrségi tisztviselő nem akarta elhinni, hogy orvosként csak könyvtáros, és ott helyben eldöntötte, hogy tehát „szakképzettsége nincs"; ő maga ezt a bejegyzést gyakran és szívesen mutogatta is. (Az ilyenfajta anekdoták örök törvényei szerint persze van a történetnek egy másik változata is, melyet szintén maga mesélt, igaz, hogy csak ritkábban és szőkébb körben. Eszerint neki magának sikerült rávennie az illető rendőrt, hogy a szakképzettséget feltüntető rovatba bekerüljön az áhított „szakképzettsége nincs".) Rényi Alfréd mellé, az MTA Matematikai Intézetébe került (a pesti egyetemről eltávolított Szabó Árpádot is az Intézet, illetve Rényi fogadta be), ahol - az olvasók kiszolgálása mellett - szakcikkeket publikált a matematika történetéről, általában az újkor eleji, főként XVIII. századi tudomány történetéről. („írtam néhány tanulmányt, de valójában sosem voltam tudós. Aki pedig nem tudós, az álljon félre, ne foglalja el a helyet mások elől. [...] Nem tudom, hogy miért, egyszerűen így jött. Azt a pár cikket, amit összepatkoltam, igyekeztem tisztességesen megcsinálni, de ez kevés. Kevés az üdvösséghez. Sok minden kellett volna ahhoz, hogy ezt kellő szinten lehessen csinálni. Sok minden kívül, sok minden belül." SzZs). Németh László feleségének kérésére ő írta meg az „Arcok és Vallomások" sorozatba Németh László portréját, óriási vihart kavarva ezzel (erről még majd lesz pár szavunk), így Rényi (korai) halála után, 1970-ben el kellett mennie a Matematikai Intézetből. (Jellemző volt a „búcsú"-ja: amikor az új igazgató hívatta és V. látta rajta, hogy nehezére esik a kirúgást közölni az érintettel, megkönnyítette a dolgát: „Igazgató Úr, ne fáradjon - tudom, miről van szó, és magamtól is elmegyek.") Ahogy az orvoskodás végét az említett szekszárdi pályázat, úgy a matematikatörténészkedését az 1964-es (nyugat-)németországi matematikai kongresszus siettette. Egy diákköri dániai tanulmányúttól eltekintve ez volt első külföldi útja. FA-nál ez olvasható (1964. IX. 9. és 29.): „Mond még egy jó hírt: matematikai kongresszusra utaztatják Nyugat-Németor- szágba. [...] És Németország? - Összevesztem velük. Éppolyan disznó banda, mint az itteniek. - Herr Hoffmann, a matematikai konferencia atyaúristene, ki reggel 9-től délután 5-ig beszélt Leibnizről, nem bocsátotta meg, hogy ő is erre a témára jelentkezett. Először megdicsérte, aztán vaskosan elmarasztalta előadását, mely a régi Leibniz-kiadás egy téves számítására alapozódott.- Halten wir! - szólalt föl ismét V., hamisítatlan hortobágyi dialektusban, s bebizonyította, hogy a hibát előzetesen ő is észrevette, bekombinálta: levezetése ettől függetlenül helyes. Hoffmann úr lecsapta orra előtt a könyvet: - Erre most nincs idő. - V. nem hagyta magát, még a folyosón is bizonyította saját igazát. Hoffmann úr nem tárgyalt vele, csak Szabó Árpádon keresztül. Fölajánlotta, közzéteszi a szöveget. - Közölni a Világosságban is közlik - üzent vissza. [...] Végül amikor pénzbeli végkielégítésről volt szó, V. csapot-papot, mindent otthagyott, 134
