Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
először az 1997-ben megjelent A Sorskérdések árnyékában című könyvben írt; ott forrásként annyi áll csak, hogy egy rádiós hangfelvétel a hetvenes évek végéről, mely először itt jelenik meg; hogy egyáltalán elhangzott-e, nem tudom). Szülei középiskolai tanárok voltak Debrecenben (matematika, fizika, kémia). Édesanyja székely paraszti sorból küzdötte fel magát (hogy aztán méltatlan üldözésben teljenek szolgálata utolsó évei). Édesapja (akinek a Befejezetlen jelent ajánlotta) a Református Kollégium matematikatanára, egyetemi magántanár volt. A kollégium tanárai közül egyedül őneki nem adtak gúnynevet a diákok. Érdekes, hogy írt egy alig ismert könyvet a latin tanítása ellen (Tanítsuk-e a latin nyelvet? Tájékoztató a középiskola iránt érdeklődő művelt nagyközönség számára, Hódmezővásárhely 1914), melyről Borzsák István sem tudott. Öccse nyelvész, indológus és cigánykutató (maga is „nehéz ember" és szintén Széchenyi-díjas), és a család más ágaiban is bőven vannak orvosok és más sikeres értelmiségiek. Élete meghatározó élménye volt a „debreceniség": az ateistaként is „gyakorolt" kálvinizmus, a Balthazár püspök, Karácsony Sándor, később Sántha Kálmán és mások példázta tisztesség, a városi polgárság toleranciája és műveltsége, egyáltalán, a nem nyugati típusú, de vele egyenértékű városiasság, mely témára újra és újra visz- szatér előadásaiban és írásaiban. írónak készült, mégis először Sopronban tanult erdészetet (indoklás: „ez az egyetem volt a legmesszebb"), ahol afféle önképzőkört csináltak (többek között később is barátjával, Varga Domokossal), és ebbe például Veres Pétert hívták meg előadónak. Majd átment a budapesti orvosi egyetemre (a Pápai Páriz Ferenc Népi Kollégium tagja volt). 1951-ben avatták orvossá, 1955-ben lett belgyógyász szakorvos. Debrecenben, a Tudományegyetem fizikai-kémiai intézetében („izotópokkal kísérletezik [ami ma divat, de akkor új dolog volt]" NL), majd belklinikán dolgozott („Egyik öreg főorvos ismerősöm csodálkozva számolt be róla, hogy uralkodott készültségével egy kékesi belgyógyász kongresszuson." NL). Közvetlen tanúja volt Sántha Kálmán agysebész professzor tevékenységének és sorsának; soha nem mulasztotta el, hogy a „művelt nagyközönség" előtt jószerével ismeretlen Sánthát az emberiség legnagyobbjai között említse, az ő példát statuáló ellehetetlenítését pedig (a Karácsony Sándoréval, a neki oly sokat jelentő másik nagy debreceniével együtt) újra és újra szóba hozza. Szoros kapcsolatban volt Szele Tibor matematikus körével (aki - mint később majd oly sok mestere és mentora - viszonylag fiatalon halt meg). A V. nemzedékéhez tartozó (de szintén fiatalon meghalt) Kertész Andor matematikustól még magam is hallhattam, hogyan zajlott le hármójuk több napos bükki sítúrája: folyton csak a matematikáról volt szó. (A sors - és a tudományos minősítés - úgy hozta, hogy Kertész Andor András nevű nyelvész fiának a védésén - a mindenféle tudományos fokozat nélküli - V.-t kérték fel opponensnek.) Összetűzése támadt az ÁVH-val: a konfliktus forrása az volt, hogy a Hortobágy- ról a klinikára - az utolsó vagy az utáni pillanatban - beszállított internáltak egészségessé nyilvánításának jogát mint osztályos orvos fenn kívánta tartani magának (rögtön kitették a pártból). („Aztán a belgyógyászatot is otthagyta. - De hisz a betegeid rajongtak érted? - mondták neki. - Épp azért; nem hagynak időt, hogy okosabb dolgokkal foglalkozzam. - S a belgyógyászat? - Egy életet kell rászánni, hogy az ember egy ritkább kórképhez tíz-húsz esetet összegyűjtsön." NL; „Belgyógyászként praktizáltam, de közbeszólt a történelem, meg a saját hülyeségem." LA). A bp.-i onkológiára került („Pestre jött kutatóintézeti orvosnak; de főként azért, hogy kenyerét a nagy könyvforrások közelében kereshesse. A karriert végképp föladta: nagy dolgokkal akar foglalkozni." NL). Mint egykori kollégája elmesélte, ő volt 133
