Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

lé forduláskor, de nagyon ártalmas, ha megmarad. (Ennek a mondatnak az első részével nem értene, soha nem is értett egyet: nem szereti a tudományos ismeretterjesztést, a jót sem, mégpedig elvi okokból. Erről majd később.)

A személyes kapcsolat azonban természetesen kétségkívül nagy élményekhez juttatott: akaratlanul néha én is tanúja lehettem másokkal, nagyokkal folytatott beszélgetéseinek és hangos gondolkodásának, láthattam viselkedését olyan helyzetekben, amik természetesen nem tartoztak sem rám, sem másra, mégis életem részévé váltak.

A személyes kapcsolatnak volt számomra még egy nagyon nagy haszna: gyanútlanul rám bízott pár kéziratot, elsősorban előadások meg nem jelent írásbeli változatát. Ezekből „ármánykodtam össze" az említett születésnapi könyvet. Aztán A véges végtelen és az így él Galilei megjelenését elősegítők (tulajdonképpen: kierőszakolok) között is ott voltam. Az ezeken a könyveken való munkálkodásnak is megvolt a maga óriási haszna: hiszen a szerkesztő többször is szóról szóra elolvasva a könyvet többet kap, mint a legtöbb olvasó; ezenkívül V. - amíg még volt honorárium - könyörtelenül kicseréltette a szerzői és a szerkesztői honoráriumot, mondván, nekem még iskolás gyerekeim vannak. Nem biztos azonban, hogy ugyanilyen jót tett velem akkor is, amikor a kötetek megjelenése után - ha mértékkel is, de - rászálló (és V.-ben, sőt a könyvek témájában elképesztően tájékozatlan) sajtósokat egyenesen hozzám küldte. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy én könnyebben elérhető voltam, neki nem lévén telefonja (most már van mobilja). A „nem volt" mögött az az ok rejlett, hogy az igénylőlapon szerepelt a bizonyos érdemeket firtató rubrika, és ő ezt nem volt hajlandó kitölteni (ahogy Einstein is következetesen mindig úgy töltötte ki a „faj" rubrikát, hogy „ember"). így aztán nekem kellett beszélnem a rádióban, amire a magam jogán aligha lett volna alkalmam (még rágondolni is rossz, hogy ez kimaradhatott volna az életemből..!). A lámpaláz ellenére, remélem, annyira azért nem hatódtam meg a „médiától", hogy annak a bizonyos viccbeli egérnek a szerepét vettem volna föl, aki az elefánthoz az ismert „Hallod, hogy dobogunk?" szavakkal fordult.

Szívesebben idézném persze Moritz von Schwind jó nevű osztrák festőt, aki Schubertét meglátogatva és azt tapasztalva, hogy nincsen se kottapapírja, se pénze, nekilátott és jó néhány napra elegendőt megvonalazott. A fáma szerint élete végéig ezt tartotta legjelentősebb képzőművészeti alkotásának. De nem árt, ha a szereposztással tisztában van az ember. Akkor már inkább Molnár Ferencet idézem, aki - a már említett ünnepélyen - utolsó szentenciaként ezt mondta: „Tőle tanultam: Shakespeare lángész volt, mi legyünk tisztességes emberek."

Azon „újszülöttek" számára, akiknek erre szükségük lehet, röviden összefoglalom V. külső életútját. Hogy az egész ne legyen annyira lexikonízű, idézeteket is mellékelek; ezek forrása:

F A = Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp. 1986: Magvető;

LA = László Ágnes: A mellőzöttség „haszna". Kurír. 1991. márc. 1.;

N L = Németh László: Pillantás az őstörténetbe. [1961] Kiadatlan tanulmányok Bp. 1961.11. 366-8 [maga az írás az ötvenes évek végén keletkezett];

S M = Sükösd Mihály: Napló és kritika. [Márkus István, V. L. és Vitányi Iván] Valóság 1972/2.;

SzZs = „Szellemi függetlenség, tisztaság, tisztesség" [interjú, készült 1982-ben] In: Szántó R. Tibor, Zsolnai László (szerk.): „Kétszemélyes egyetem." Tizenegy beszélgetés Bp. 1990: Magvető, 233-258.

1924. VII. 21-én született Hódmezővásárhelyen (a városnak később fontos szerepe lett az életében: barátjának, Forgács Péternek a leendő felesége, aki onnan való, egy nyáron összehozta őt a H.-en tanároskodó Németh Lászlóval. A találkozásról

132