Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)

Aztán egyszer csak egy szemvillanás alatt lepergett néhány évtized, s ma ott tart a dolog, hogy mire a hétfőből föleszmélek, már nyakamon a csütörtök, innét a hét vége pedig már alig egy lépésnyire.

Tekintsem talán vigasznak, hogy - a hajdani helyzet fordítottjaként - az idő vágtatását manapság olykor a lábak vánszorgása ellenpontozza?

*

Egy író egyik legfontosabb adottsága, hogy a másik embert belülről, az ént kívülről képes szemlélni s láttatni. Csak kapásból három-négy példa: Móricz, Tersánszky, Hrabal. No meg - persze - Dosztojevszkij. De leginkább az öreg Tolsztoj.

síKöltözködések, hurcolkodások. Kaotikusán előözönlő tárgyakkal, holmikkal, a feledés zugaiból váratlanul felbukkanó kacatokkal való reménytelen viasko- dás. Házad gazdagsága költözéskor kiderül, mondják nem kevés öniróniával a nomád kirgizek s kazakok. Pedig hírül sincs annyi limlomjuk, mint amennyit mi, letelepültek összegyűjtögetünk az évek során.

Életünkben vagy másfél tucatnyi alkalommal költözködtünk. Nem csinálnám végig még egyszer egyiket sem: mindegyik több erőt vett ki belőlünk az előzőnél. Persze az is lehet, hogy kevesebb erő maradt.

Ezúttal a hurcolkodás oka és célja nem lakhelyváltoztatás: elhunyt szüleim eladott házát üresítjük, hogy az új tulajdonos beköltözhessen. Talán minden eddiginél keservesebb számomra ez a mai. A korábbiakat valamilyen folytatás követte, s ez reménnyel, várakozással töltötte el az embert. Itt most számunkra, számomra nincs folytatás, valaminek végérvényesen vége szakadt. Oda az utolsó szülői ház is. Jelenlétük belengi a kis ház elárvult szobáit. Nehezen viselem a rám szakadó érzést, iparkodom hát, hogy mihamar túllegyek az egészen.

Anyám ágya felett óriásira kinagyíttatott, bekeretezett fénykép: az én érettségi képem. Negyvenöt és fél esztendő után nincs többé, akinek az álmát őrizné, szerepét betöltötte, leakasztom hát a falról. Hazaszállítjuk a többi holmival együtt. Fiaim-lányaim valamelyike az előszobában odatámasztja az ablak alá. Jártomban-keltemben fogom, s a fal felé fordítom, fonákéval kifelé: nem akarom nézni. S nem akarom, hogy nézzen. Később pedig, hogy eszébe se jusson ilyesmi, felviszem a padlásra.

*

Zsengéim, koraszülött verseim őrizgetéséről, dédelgetéséről idejekorán leszoktam: a vers nem gyermek, hogy tökéletlen, idétlen voltában is óvó szerete- tünkre szoruljon. Amíg rá nem szántam magam, hogy megszabaduljak tőlük, szinte égett a fülem, ha olykor beleolvastam egyikbe-másikba. Formailag ugyan nem sok kifogásolnivalót találtam bennük, egyéb gyarlóságaik azonban számomra riasztóvá tették még a halvány esélyét is annak, hogy szégyenemre valaha is a mások kezébe kerülhetnek. Egy napon aztán végképp megérett bennem a döntés: eltökítem őket. Véghez is vittem a dolgot minden különösebb szívfájdalom nélkül, azóta már a hamvuk is rég elenyészett. Kamaszkorom versei így em99