Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)

nyék; egy árnyék-kéz araszolgat. Kifehéredett csontokból rakott sor a földön. Minden víztől távol, a puszta közepén egy felfordított öreg ladik. A fiú arccal- könyékkel reáborul. Nekiiramodik. Fut, fut hazafelé. Hazafut. Háttal a kamerának néz kifelé a karókerítés résein át. Zurmogás, rovarneszek. Egy fényesen sötétbarna orrszarvú bogár. Ahogy térdel a gyerek a földön: akár egy szandálos, klottgatyás egyiptomi szobor.

A fiú neve: Milutonics Adrián.

Az operatőr neve: Jovan Milinov.

Rendező: Bicskei Zoltán.

Fecskepár építkezik a vendéglő eresze alatt. Percenként kettőt-hármat is fordulva hordják csőrükben a sarat. Nem kell messzire menniük: a nyírott gyepet öntöző berendezés permete jócskán feláztatta a földet, s ez épp kapóra jön a kis madaraknak. Munkájuk eléggé kilátástalan: a fehér falra gondosan odatapasztott apró sárgalacsin egy-kettőre lepotyog, lehullik. Nézzük tűnődve: vajon mi oka lehet?- Homokból készül a ház - szólal meg Vári Fábián Laci -, azért nem tapad ösz- sze eléggé.

Odalépkedek s az ujjam közé csippentve vizsgálgatom az oszlop töve mellé hullott földmorzsákat. Valóban: homokszemcsékből áll az egész.- Kellene hozni egy darab vályogot valahonnét, hadd lenne már némi láttatja a munkájuknak.

De aztán egyikünk sem intézkedik.

A fecskék pedig buzgón, fáradhatatlanul rakják, építik tovább a maguk Déva várát.

Ritka perc, ritka pillanat: ülök csak tétlenül egy teraszon. Nyugodtan pihenhetnék, kinyújtóztatván kissé a lelkemet s a tagjaimat, de nem tudom elengedni magam egy kurta félórányira sem: furdal a lelkiismeret, hogy nem csinálok semmit. Sőt: pusztán azért is, hogy még mindig itt vagyok, holott e helyen már semmi dolgom, semmi tennivalóm.

*

Régente, iskoláskoromban hétfő reggelente először mindig a csütörtök bekövetkeztére kezdtem várakozni. A szombat délutánja oly igen távolinak tűnt még ilyenkor, hogy alig-alig látszott valami belőle. Csütörtök reggeltől fogva azonban már reménykedni lehetett benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, hisz ekkor már kifelé haladtunk a hétből. Akárcsak téli napforduló után a télből. De még ez a csütörtök is olyan lassan jött el, alig győztem kivárni. Amennyivel fürgébben mozgott a láb, annyival nehézkesebben gördült előre az idő. Sokszor szinte biztatni kellett: gyerünk, gyerünk már szaporán! - de nemigen állt kötélnek, tartotta csak a maga megszokott tempóját sokáig.

98