Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Toldi Éva: Hol lakik a fájdalom?
azonban nem csak az érdektelenségben keresendő. A tapasztalat azt mutatja, hogy rendre olyan szövegeket fordítanak le, amelyek messze kerülik a közösségi sors kérdéseinek a taglalását, tehát lényegében véve a célnyelvi közönség semmit sem tud meg azokról a gondokról, amelyekkel a kisebbségi sorsban élő ember valójában küszködik, tehát egyfajta problémakerülő s ily módon meglehetősen érdektelen irodalomkép rögzül a kisebbségről, de nem tud meg semmit azokról a valós folyamatokról sem, amelyek ebben az irodalomban jelenleg lejátszódnak. Másfelől úgy tűnik, az anyaországi irodalmi élet is csak korlátozott mértékben fogékony a kisebbségi „egzotikum" befogadására, s a távolságot többek között az imént említett nyelvi különválás még fokozza is. Nyelvhasználatunk és traumáink is eltávolodtak egymástól. Az irodalom természetrajzának természetes velejárója, hogy permanens válságban van. A legutóbbi rendszerváltozás azonban mintha minden eddiginél nagyobb tanácstalanságot eredményezett volna. Ismét légüres térbe került az itteni közösség, s az írók - Kertész Imre találó szavaival élve - a koncentrációs táborok boldogságának megfogalmazása után mintha szintén légüres térbe kerültek volna. Határozottabb hangon jelenleg azok szólalnak meg, akik most állnak pályájuk legelején, közöttük is Kiss Áron nevét érdemes megjegyezni, aki már első verseinek publikálásakor is az egyéni és a közösségi sors egybejátszásával, egyéni formaérzékkel, eredeti eszközökkel hozta létre versvilágát. És a megtorpanásnak ebben a tanácstalan csendjében olvastam végig szerkesztőként Szögi Csaba A drót című kéziratát is. A könyv tanulságáról azért írok a továbbiakban, mert alig hiszem, hogy egyáltalán eljut a határon túlra. A regény fragmentumokból, töredékekből, egymástól elkülönített, rövid szövegrészekből áll. Az első néhány oldal elolvasása után derül ki, hogy valójában naplószerű feljegyzéseket olvasunk, időnként fel is van tüntetve a keltezés, évszám nélkül. A naplót az elbeszélő a katonaságnál vezeti, ha csak teheti, fogja a ceruzát, és válogatás nélkül leírja a gondolatait. Úgy gondolnánk, a helyszín természetszerűleg determinál egy sor tartalmi elemet is. A szöveg eredetiségének azonban egyik mutatója az is, ami hiányzik belőle. Egy szót sem tudunk meg például a közösség mindennapjairól, a gyakorlati teendőkről, az elbeszélő csak tudatja velünk, hogy egy zárt világról beszél, ám ennek a világnak a valós keretei hiányoznak, olyannyira definiálatlanok, hogy egy idő után kételkedni kezdünk, vajon tényleg sorkatona beszél-e hozzánk, hiszen ugyanúgy lehetne más zárt közösség, börtön vagy javítóintézet lakója is. A helyszín meghatározatlanságának következtében egyfajta lelki naplót olvasunk, amelyben legnagyobb szerepe a fantáziának van. Az elbeszélő szándékosan törekszik arra, hogy ne vegyen tudomást a valóságról, kiszakítja magát a mindennapok közegéből. Csak azokat az eseményeket mondja el, amelyek a közérzet szempontjából fontosak. Az olvasó ennek ellenére az okokról nem, csak a következményről, vagyis a lelkiállapot jellegéről szerez tudomást. A naplóregény időkezelése is az egybeolvadás irányában hat. Az egyik idősík a jelen ideje, amelyben a feljegyzések készülnek. Ilyenkor egy-egy motívumból kiindulva elmélkedéseket olvashatunk, vagy reflexiókat a környezet ingereire. A történetek másik csoportja a múltban játszódik, visszaemlékezéseket tartalmaz, a nosztalgia hangján szólal meg. A cselekmény elemei közül igen nagy szerep jut a férfi-nő kapcsolatnak, az elbeszélő gondolatai főként a szexualitás körül forognak. A helyszínből adódóan természet- szerűnek is gondoljuk ennek az erős tematikai szálnak a jelenlétét. Az emlékek és a képzelet naturalisztikus aprólékossággal állítja elénk a szerelmi aktusok sokaságát és sokféleségét, vágyak izzanak és tények kavarognak a kézirat lapjain. Szokatlan nyíltsággal beszél titkos vágyakról, miközben annak lehetünk tanúi, miként válik azonossá az elbeszélő gondolkodásában a nemi szükségletek kielégítése és a szerelem. 83
