Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Toldi Éva: Hol lakik a fájdalom?
Van a regénynek egy időtlen síkja is, amely az alkotás folyamatáról szól. A naplóíró elbeszélő ugyanis szándéka szerint regényt írna, s így megjelenik regény a regényben szövegegyüttese. Az elbeszélő által írt regény mesevilágban játszódik, fantáziatörténet. Benne az elbeszélésnek egy olyan eszménye valósul meg, amely valójában megfelel annak az irodalmi körnek az elvárásaival, amelyhez a szerző tartozik. Mitikussá fejlesztett novellahősök népesítik be a „regényt", melynek cselekménye elvont, filozofikus ingová- nyon játszódik. A szöveg erénye, hogy tudatában van: az itt alkalmazott elbeszélő technika valójában mesterkélt, elsajátítható, könnyen átlátható. A nemzedéki megfelelni akarás szándékához pedig ironikusan viszonyul, a „regény" fejezeteinek végéhez illesztett kommentárok, az „úgy bizony" és az „az ám", megteremtik a szöveg ironikus síkját, ami az irodalom fogalmához való viszonyulás kritikus szemléletét bizonyítja. A harmadik s talán legfontosabb cselekményszál a kábítószer élvezetének ecsetelése, ugyanis ez az elbeszélő mindennapjait kitöltő főfoglalkozás. Aprólékosan megismerkedhetünk azokkal a technikákkal, amelyek segítségével be lehet szerezni a drogokat, és amelyekkel huzamosabb ideig fönntartható a kábulat. Grammokról és alkoholmennyiségről szerezhetünk tudomást, s tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amikor mind nyilvánvalóbbá válik a valóság körvonalainak eltűnése. A szöveg dokumentum is egyben, nyomon követhető, hogy a drogok hatásának következtében az elbeszélő mennyire képes regisztrálni a világot maga körül, minek a percepciójára lesz képes egyáltalán, s beláthatjuk azt a sávot is, amelyen túl már nem működnek a logika legelemibb szabályai sem. Mindezt hűen követi a regény nyelvezete, helyesírása is. A környezet hatására spontán módon épülnek a szövegbe szerb nyelvű szintagmák, amelyek egyúttal visszautalnak a szöveg térbeli keretére is. Egy ponton túl azonban már nem az értelmes beszéd, csak a találomra egymás mellé illesztett szavak működnek, mintha egy pályakezdő írónak eleve nem lenne esélye itt a kibontakozásra, mintha már minden hely foglalt lenne. Véletlenül kiválasztott fogalmakat látunk mondat közben nagybetűvel leírva, amely azt jelzi, a belső asszociáció szintjén tulajdonítható nagyobb jelentőség némely szónak. Nem csupán a minden Egész eltörött gondolatáról van itt szó, hanem az egyéniség teljes megszűnéséről. A naplóregény elején az elbeszélő még hangosan és öntudatosan kiáltja, ha megszólítják: „En!" S valójában erről van szó végig, a szöveg az én megőrzéséért folytatott és folyamatosan kudarcba fulladó harcot ábrázolja. Őszinteségével mesterien érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan megszűnik a valóság, minden támpontjával együtt, ez azonban nem lineárisan megy végbe, az elbeszélés időnként vissza-visszazökken a racionális keretek közé, a két világ közötti kontraszt ilyenkor megrázó. Szögi Csaba prózájának szerkesztéstechnikája, hangjának távolságtartó iróniája arról győz meg bennünket, hogy értékes közérzetregényt olvashatunk, amely irodalmi értékei mellett fontos dokumentuma is az elmúlt éveknek. Mert nemcsak egy elszigetelt individuum gondolatai jelennek meg benne, hanem egy egész peremre szorult nemzedék meghatározó életérzése fogalmazódik meg, amelyről mit sem tudtunk. A személyiség teljes felőrlése, a lassú haldoklás állapota ez, amelyben nincsenek erkölcsi értékek sem. Talán a legfélelmetesebb, hogy nincs benne semmi félelem sem, csak a kompenzálására kitalált technikák következtében kialakuló állandó testi-lelki fájdalom. Ez marad végül csupán a világból: a fájdalom, amely „jön és múlik, jön és múlik, szétmorzsol lassan, elvisz a fenébe". Vajdasági összeállításunkat Fekete J. József készítette. (A Szerk.) 84
