Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Gobby Fehér Gyula: A pogányok öröksége; Kicsoda lakozik sátorodban; Féltve látom egeidet; A haszontalan venyige
csak a csónakkal bajlódik. Kimászott a partra, átnézte a csónak alját, majd kirázta belőle a vizet, s akkor ismét helyet foglalt benne. Magas, naptól megbámult férfi volt, izmai izgatón játszottak a bőre alatt. Aznap éjjel vele álmodtam. Másnap nem láttam, de harmadnap az építkezésen maradtam túlórázni, s a délutáni uzsonnámat egyedül költöttem el a vízparton. Mikor a fűzfák alá értem, a férfi ott ült a csónakja mellett, sárga szalaggal kötötte át az evezőt. A fogáson igazított, hatalmas markának keskeny volt a rúd, azt szélesítette. Letette, mikor észrevett, s hogy a fűre telepedtem, mellém heveredett. Nem szólt egy szót sem, én is némán bámultam. Olyan sima volt a bőre, mint a kislányoké. Olyan kék volt a szeme, mint az ég késő délután. Olyan illata volt, mint a frissen vágott szénának a Guszak-szálláson. Mikor otthon igazi férfiakról álmodtam, éppen ilyen férfi járt az eszemben. Alig mertem hozzáérni a vállához. Kerek válla volt, csak ha mozdult, akkor rajzolódtak ki az izmok szalagjai keresztben. Érdes tenyeremmel simogattam az arcát, s a nyakába hajoltam, hogy beszívjam bőrének illatát. Futó csókot leheltem ajkára, és azt képzeltem, hogy ő a férjem. Szerettem volna olyan férfit szerezni, aki csak velem törődik. Olyan férfit, aki elfogad engem. Aki mással többé nem törődik, aki minden munkámban segít, aki megérti gondjaimat. Mikor segítettem a csónakot a vízre tenni, azt hittem, ilyen férfit ismertem meg. Beleillesztette az evezőket a csuklókba, majd szállni kezdett a vízen. Még az evezők csobbanását sem lehetett hallani. Atröpülte a Dunát, s eltűnt a késő délután homályában. Tulajdonképpen akkor fogantál meg, kisfiam. A képzelet és a remény fia vagyok. Anyám szerint azt a férfit, akit ő megsimogatott, sohasem látták a Danubius evezősklubban. Anyám elbeszélése alapján egy görög istent kerestek. Sajnáltam anyámat, mert biztosan kinevették. Pedig nincs mit nevetni sem az álmokon, sem a képzelet játékain. Ha nem álmodoznának az emberek, még a faekéig se jutottunk volna el. Ha nem képzelődnének, nem épülne az a sok emeletes ház világszerte. Miért nem ültél be a csónakjába? Kérdeztem anyámat. Nem válaszolt, összeszorította ajkát. Akkor te is vele szálltál volna át a folyón. Elszálltál volna messzire. Őrizted volna az igaz férfit, ha egyszer ráleltél. Fölöslegesen szidom anyámat, tudom, a két kislányára gondolt akkor délután. Ott maradt, és ledolgozta az esti váltást is, hogy több pénzt hozzon haza elsején. Én meg a képzeletből a való világra születtem. Azért nem vagyok képes megbirkózni a valósággal sosem. Küzdők saját álmaimmal, nem engedek nekik, nehogy úgy járjak, mint anyám. Csak néha bámulok át a túlsó partra, ha horgászás közben elfog a képzelődés. Olyankor úgy érzem, nem lenne szabad megállnom a valóság határain. Bele kellene vetni magam egy álomba, hogy messzire röpüljek én is. Mert itt szolga vagyok, a valóság szolgája, éhes és fáradt kisbéres. Közben lehet, hogy király lehetnék. Igazi úr, az élet parancsolója. Ha megijedek ettől a lehetőségtől, rádöbbenek, hogy velem kihal a család. Utánam nem marad senki, aki folytassa az álmokat. Utánam csak a Duna marad emlékezetül. Más nem vigasztalhat. Csak az örökké csobogó folyó, amely mindig álmodik. Almában megszabadul a partjaitól, végtelen és megállíthatatlan. Akárcsak én. Mikor álmodok. 61
