Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina
Október 19. Pihenő a rossz napoktól, szünet a kínban. Mások Párizsba mennek szabadságra, ő csak a dombjainkra kíváncsi, repülő húz át a holdkaréjon, keresztnek nézi, én kilőtt nyílvesszőnek, a harmadikunk pedig kardot lát az égen, és közben egy méretes csavarhúzót talál a szántásban, felettünk sötétkékbe vált az égbolt, a vajdasági októberi este itt van a nyakunkon, haza kell menni, túl a földeken a falu, mellettünk a völgy, a víz, a csend, mi hárman a tájban. Megmagyarázná, hogy neki épp ez a jó, de nekünk nem kell, értjük, hogy mire akar kilyukadni. Ülünk szemben a lemenő nappal, mit mesél majd a hírgyárban, hogyan mondja el, hogy mi volt a szabadsága alatt? Ült egy vendéglő teraszán, pávák ültek a másik asztalon, menyétke futott a lábunk alatt, kapucínert és kólát ittunk, ott volt a tó is a közelben, hűvösödő szél fújt, előkerült zsebből a kendő, a világ sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látjuk, a gyerekek annak látják, ami, és amikor nem akarnak aludni, akkor tulajdonképpen a felnőtteket kényszerítik az ébrenlétre, vagyis arra, hogy ébredjenek már fel, mert belezsibbadtak az életnek nevezett őrületbe, ami nem is élet, hanem valami más. Elköszönni is elfelejtett, úgy hagyott itt bennünket. Otthon várt a kert, a folyamatos belelkesülés és a kiábrándulás színtere. Nagy fogadkozások hangzanak el, miszerint soha az életben nem ültetek semmit, nincs értelme a vacakolásnak, az ember kimegy a piacra, megveszi, amit kell... Mert ami nem szárad ki, azt megfogja a betegség, amit egyik sem, azt megeszik a csigák, a hernyók, vagy ha nem, akkor a szomszéd tyúkjai, vagy a kecske, mert az is van nekik, menekültek, házbérben laknak, minek tennék rendbe a kerítést, és az sem biztos, hogy végleg maradnak, bár ki tudja, nem látszik rajtuk, hogy már készülődnének vissza, jobb lesz, ha megszokom őket, és ideje elfogadni, hogy Mir- janával egymás mellett öregszünk meg, ha egyáltalán megöregszünk. Látom a fákon, hogy betegek, először csak a cseresznye, azután a vilmoskörte, de az alma is furcsán fakó, kifordult levelekkel. Már nem lesz toronyszobám, hogy onnét lessem az almáskert neszeit, illatát az érő gyümölcsöknek nem biztos, hogy szagolhatom. Rilke, megfoghatón túli szenvedély, nevet adni a nevezhetetlennek, bár sokan csak egyre emlékszenek, ha Rilkét mondok: változtasd meg az életed. Ez sem kevés, ki meri mondani, hogy az? Néha erősen elhatározom, hogy mától mindent másként, és azután mégis ugyanazzal a mozdulattal nyúlok ugyanazért a csészéért, mint eddig. Semmi sem lesz a változásból. Változatlanul ott a zöldborítós könyv az ágyam mellett, néha hónapokig sem érek hozzá, de azt hiszem, bele is pusztulnék, ha egyszer észrevenném, hogy nincs ott. Az almáskertek, magány, csend, vissza a seholba, de jó lenne elmenni. Ehhez kell a segítség, Rilke „változtasd meg az életed"-je. Mondja, és semmi sem változik, mert még a vágyunk is állandóan ugyanaz, hogy talán egyszer már neki kellene fogni ennek a „megváltoztatásnak". Október 20. A változás napjait éltem, elnéztem, ahogy átalakul a környezetem, sem érte, sem ellene nem tehettem semmit, csak néztem az ablakomból. Téglát, homokot 53