Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina
az ilyen, mond, minek az ilyennek a méhe? Nem úgy van az, mondta. Szeretni kell. Kifizettem neki, amit kért, de nem éreztem magamat jobban. A testem talán igen, valameddig. De amiket mondott, attól lélekben csak betegebb lettem. Mit tudja az, aki nincs benne, hogy néha a legnehezebb nőnek lenni? És ha már nem akar a nő nő lenni, és hogy ez mit hoz magával, mit tudja, aki nincs benne? Elkezdtem járni a romokhoz. Az őszi délutánok szépsége eltakart előlem valamit, amivel amúgy sem tudtam mit kezdeni. A hiány, az hiány marad, mindegy, hogy mibe csomagoljuk. Vendégem érkezett, azt is oda vittem ki, meséltem neki mindenféle történetet, csakhogy húzzam az időt addig, amíg a sötét fölénk ér, hogy ne kelljen elindulni addig. Öledbe hajthatom a fejemet, kérdezte, és megigazítva bő ruhámat, helyet adtam neki magam mellett, ölemben a fejének. Hátamat szúrta az oszlop rücske, szívemet valami más szúrta, amiről nem akartam tudomást venni. Akiknek kell, azok megtalálják egymást, mondta, és jó volt tudni, hogy nem azért kellettem neki, hogy velem legyen, hanem hogy magát megtalálhassa. Mindig lesz annyid, amennyi kell. Simogattam a homlokát, mondtam neki vigasztalón hangzó női okosságokat, hinni látszott nekem, a többit majd megmutatja az idő, hogy szavam ereje meddig ér el. Az este nem hagy sokáig vacakolni, kizár minden felesleges dolgot, ami marad, az kell. Amennyi marad, annyi kell. Lassan benépesült az egykori udvar, árnyékok motoztak a bokrok között. Mindenféle gaz akadt a szoknyámba, lesz mit szedegetni, nem baj, úgyis hosszú lesz a telem, majd szedegetem a vadmuhar szúrós maradványait. Magamat kell meggyógyítanom végre. * (Este, amikor baglyok röpködnek fölöttünk, előjönnek a sünök, és szuszogva- röfögve matatnak az ablak alatt, csendben állok a félfánál, belehallgatok az éjszakába, összeszorul tőle a gyomrom, hogy akár el is veszíthetem, mindent, amiről azt hiszem, hogy van, hogy nekem van, de ha szorosabbra venném a köteléket, úgy folyna ki a kezem közül, mint a homok az összeszorított markomból. Kiperegne. Perget a só a bársonykabát hajtókáján is, lassan úszott lefelé a hajó, az utas támaszkodott a korlátnál, nézte a vizet, a Tisza pedig mindehhez nem szólt semmit, közönnyel fogadta, mint ahogy a kikísérés is közönnyel történt. Lassan ért a városhoz, kikötött a hajó, az utas leseperte a sót, már hazaért, amikorra megértette, mi volt az a kabáton... Venni egy mély lélegzetet, eltüntetni a könny nyomát, azután belépni az ajtón, folytatni azt, ami valamikor abbamaradt, és akkor már nem is akar változtatni az ember, örül, hogy egyáltalán folytatni lehet, ugyanott, de persze már semmiképpen sem ugyanúgy. * Hagyjatok meghalni, az a legtöbb, amit tehettek értem, mondta volna unokáinak az öregasszony is, és biztosan tudta volna, hogy mit beszél. De nem volt unokája. Most idegenek rakják ki a táblát a kastély romjához: Magánterület, belépni szigorúan tilos. A ki nem mondott bocsánatkérés miatt átokporrá lesz a kastély, hordja szét, hordja, ha nyugatról fúj, behordja porát egészen a faluig.) 52
