Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Fekete J. József: Karámban
másik párhuzam merül fel: azokra a nyugati vezetőkre és vállalatokra gondolok, amelyek 1989 óta a közép-kelet-európai országoknak vállveregetve és atyáskodva magyarázták, hogy mi a demokrácia és mi a kapitalizmus.22 Fogadjuk el, hogy ez így természetes, talán így működik minden irodalomban. Ám nem ez a lényegi kérdés a centrum-periféria viszonylatában, hiszen az anyaország nem is egy csatornán anyagilag támogatja a kisebbségben élő magyarok könyvkiadását, inkább a hatásukat kellene felmérni ezeknek a könyveknek az immár vízumköteles anyairodalmon belül. Itt az első nagy bökkenő: a támogatott kiadványok is leginkább csak köteles példányként jutnak el Magyarországra, de mindegyikkel még a könyvvásárokon se találkozhat a magyarországi olvasó, hiszen még a támogatott könyvek közül is kevés jut el egy-egy kiállításra és vásárra. Itt kezdődik a gubanc és itt emelkedik a fal: amennyiben valaki valamiért vagy valamire pénzt ad, eufemikusabban fogalmazva: támogat valamit, akkor miért nem kíváncsi rá, hogy mit is pártfogolt? Esetünkben: dilettáns költők vasárnapi szenvelgéseinek megjelentetését tette lehetővé, vagy valóban kiemelkedő minőséget felmutató, támogatásra méltó szerzői törekvést patronált? Mit mutat a vajdasági szerzők magyarországi recepciója? Milyen befogadásra találtak a centrumban a periféria irodalmi díjaival jutalmazott alkotások és alkotók? Hány előtt nyílott meg a magyarországi publikáció lehetősége? Hány áttelepült és hány itthon maradt szerző munkája került antológiába? Melyik határon túli szerző könyvét nem értette még félre a magyarországi kritika, és egyáltalán az össztermésből hány könyvünkkel foglalkozott? Ennek eldöntésére csupán egyetlen lehetőség áll rendelkezésre: mérettessen meg minden mű az összmezőnyben! Kerüljön be bár minden támogatott kötet az anyaországi vérkeringésbe, bírálja el a kritika, tegye helyére az irodalomtörténet-írás. Derüljön ki, hogy melyik esetben van szó puszta papírpocsékolásról, és melyikben ráfi- gyelésre méltó alkotói koncepció megvalósulásáról. Többet jelentene az ilyen megkülönböztető odafigyelés a vaktában adott vagy elorzott támogatásnál, s bizonyára hatása is kimutathatóbb lenne: egy könyv ugyanis nem attól kel életre, hogy megjelenését jegyzi a statisztika, hanem attól, hogy olvassák. Határon innen és határon onnan. Hiszen nem is kerül különösebb erőfeszítésbe: magyarul írták. (4.) Persze nem feledhetjük Arany János figyelmeztető verssorát: „Ocsmány ökölharc az irodalom!"23, s ha így van, akkor az írónak, ha távol áll a szorítótói, még hasmánt se sikerül felkúsznia a Parnasszusra, amit egyelőre csak jelöljünk meg a magyarországi megjelentetés lehetőségeként. A vajdasági magyar irodalom sorsa egyenes arányban áll a vajdasági magyarság sorsával. Tehát az lesz vele, ami velünk. Nem vagyok túl optimista, ugyanis a demográfiai jelek és a politikai konstellációk arra utalnak, hogy mértani ha- ladványban kifejezhető sebességgel veszünk ki erről a vidékről, még csak nem 22 uo. 9. o. 23 írjak? ne írjak?, 1856 8
