Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Tatár Sándor: Miért/hogyan igen, ha nem, avagy vane kiút a radikalitás csapdájából?
való megakadályoztatás. Más kérdés, hogy az egyes művek egymással való összetartozásának sem a módja, sem a mértéke nem azonos. Ennek vizsgálatára itt természetszerűleg nem vállaikozhatom, de nyilvánvalóan elvégzendő feladata lesz a Kertész-értelmezésnek. 3 Természetesen tisztában vagyok vele, hogy helytelen bármely fikcionális műben felléptetett, nyelvileg konstruált elbeszélőt a mű szerzőjének megfeleltetni. Bizonyos értelemben még a szokásosnál is buktatósabb az ilyen azonosítás az ezzel a viszonnyal tudatosan (s korántsem öncélúan) játszó Kertész Imre esetében, akinek számára a „puszta" önazonosság is (korántsem egyetlen, de alighanem legeklatánsabb példaként lásd Valaki más című kötetét) önmagát folytonosan napirenden tartó, végérvényesen nem tisztázható probléma, és akinek szinte egész életműve, illetőleg írói működése leírható ezen azonosság körüljárásának, faggatásának, firtatásának folyamataként. Ugyanakkor azonban meglehetősen világosnak vélem, mely esetekben tekinthetők a Kertész Imre-i tudat, „reflexiós műhely" „irodalmi tárgyiasulásainak" a művekben artikulált szereplői avagy narrátori tudatok. Ezekben az esetekben és ebből a megfontolásból mentem föl magam a fenti megkülönböztetés kötelme alól. 4 S ez a szintén con variazioni ismételt passzus akkor is kulcsfontosságú, ha a Kaddisban, amelynek nagymonológja szinte minden állításhoz (szinte mindig azonnal) mellékeli az antitézist is, a beszélő B. egyéb helyütt (48. o.) elhárít minden ilyen „speciálisan túlélői" feladatot (esélyt), felismerve és vállalva létének eredendő (legalábbis bármely, önmagán túlmutató telos értelmében való) igazolhatatlanságát. 5 „Az író szereplők vagy elbeszélők számára az írás a tudat önfeltáró és önmegsemmisítő, divesztív tevékenysége, olvasás a jelekből, melynek során »az ember rátalálhat a számára szükséges igazságra, ha egyáltalán szükségét érzi az igazságnak, azaz élete felszámolásának.« (Az angol lobogó)" (Túrái Tamás: A hiten túl, a pusztulás előtt. In: Jelenkor, 1992/4. 313. o.) 6 De szinte szóról szóra így fogalmaz másfél évtizeddel később - ugyan Cioranra hivatkozva, de a saját nevében, jelezve tehát egyben hősei modus vivendijének a saját személyére való vonat- koztathatóságát is - egy, a Felszámolás megjelenése alkalmából készült interjúban is: „Engem az írás tartott életben - Emil Ciorannal szólva: minden regény haladék volt az öngyilkosság elől -, s azt hiszem, ez most már az életem végéig így lesz." (HVG, 2003. szeptember 6. 48. o.) 7 Par excellence ilyen szabadság: a börtön szabadsága, az írás nyújtotta szabadság is. Ama kül- sődlegesebb értelemben is, hogy börtönnel felérően zárt, és az otthonosságérzést, a létbe való reflektálatlan belefeledkezést kizáró lajstromozásra csábító az a tér, az a környezet, ahol ez az írás (vagy éppen írni nem tudás) zajlik (1. A kudarc metaregény-részét). Ám fogva tartó szabadság ez abban az értelemben is, hogy az írás, mint formaadás, véglegesítő jellegű művelet, valamint az író (tanúságtevő) életét nem engedi eloldozódni a múlttól, az írás, mint emlékezés, életellenes (hiszen az élet nem kis részt, ha ugyan nem elsősorban a felejtésből táplálkozik): az írást végzőt saját emlékeihez bilincseli. Ama paradoxon, hogy Kertész íróhőseinek „mégis" ez a bebörtönző szabadság az (egyetlen lehetséges?) éltető közegük (vö. Szirák Péter: Kertész Imre. 134-137. o.), éppen a Kaddisban, majd a Felszámolásban fölléptetett B. sorsát illetően kap különös jelentőséget. 8 Egyszerűsítve: a szellem és a szépség kultusza, a legalább fél szemét folyamatosan a morálon tartó kultúra. 9 Vö. Kaddis, 61-64. o., valamint A stockholmi beszéd. Bp. 2002. 18-19. o. - Gyaníthatóan ez a tapasztalat, a nyugati kultúra tehetetlenségének, a hétköznapokban, a hatalmi játszmákban való tökéletes irrelevanciájának vagy inkább megcsúfoltságának tapasztalata lehetett az egyik (az elsődleges?) oka annak, hogy Kertész több helyütt is (így a Valaki más. Bp., 1997. 18k. és 131. oldalain) afféle hajdan valóságfedezettel bíró, ám ma már csak fogalom-múmiának tekinthető mítoszként a múlt szférájába utalja a nyugati kultúrát. Az „egyik (az elsődleges?) ok" kitétel úgy értendő, hogy Kertész Imre nem csupán e kultúra múltbéli politikai impotenciájának konzekvenciáit vonja le, nem áll meg annak (úgyszintén ismételt) konstatálásánál, hogy Auschwitz óta semmi olyan nem történt, amit Auschwitz cáfolataképpen élhettünk volna meg ( Valaki más. id. kiad. 79. o., valamint A stockholmi beszéd, id. kiad. 17. o.), hanem szól arról is, miért látja törvényszerűnek az önmagát megvéde(t)ni képes jólét, illetőleg a kisemmizettség és kiszolgáltatottság állandósult, sőt egyre markánsabban polarizálódó dichotómiájának s egyben a minden 123
