Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Tatár Sándor: Miért/hogyan igen, ha nem, avagy vane kiút a radikalitás csapdájából?

nálhatott Keserű a B. öngyilkossága óta eltelt csaknem kilenc évig? Hiszen az eltűnt kulcsregény utáni nyomozása-hajtóvadászata eredménytelenül zárult - itt most nem vagyunk tekintettel a regény korábban szóvá tett önellentmondására - már a B. temetését követő hetekben, legföljebb hónapokban. Halogatott, vegetált (mint addig is), bámulta a hajléktalanokat - nyilván. Ámde hogyan lehet képes valaki - akinek ráadásul egyébként szövegek megítélése (azaz értelemszerűen: jelek értelmezése is) a dolga - így, kombinációs-, illetve felfogóképességét ilyen maradéktalanul fölfüggesztve bujkálni egy (az olvasó számára mindenképp nyilvánvalónak tetsző) felismerés elől: hogyan lehet képes nem levonni a következtetést a regény megszerzésére irányuló mégoly elszánt kísérleteinek kudarcából? Mármint azt a következtetést, hogy nem hagyatkozhat immár halott barátjára, sem személyére, sem a valóság fölött is hatalommal bírni látszó írói zsenijére; egyáltalán, hogy egy irodalmi mű nem üveggömb, boszorkánykártya s nem is holmi mondatok létformáját öltött pszichoterapeuta; hogy senkire és semmire a saját sorsát-jövőjét illető döntést át nem háríthatja? Ha tehát az a bizonyos kora tavaszi nap, a keret- történet" ideje, valóban kitüntetett nap valamiért („borotválkozás közben olyan érzés környékezte, hogy a mai napon végre döntenie kell, bár hogy mit is kellene eldöntenie, nem látta világosan, emellett a saját döntésképtelenségével is tisztában volt" 20. o.), úgy aligha lehet más okból az, mint hogy - a szöveg szerint igencsak váratlanul és semmilyen konkrét okhoz nem köthetően - Keserű számára esély adódik a halogatás, a bujkálás felszámolására, vagyis hogy személyesen a saját, szőnyeg alá immár nem söpörhető dilemmájaként ismeri föl a zárójelenetben a számítógép képernyőjén villogó kérdéseket. A regény zárlata klasszikusan nyitott; ha találgatásokba akarnánk bocsátkozni, jogos szkepszisünket a „Miért pont most?" kérdés indokolná, másfelől meg persze szurkolhatunk Keserűnek, hogy képes legyen az útjából félre: a helyére tenni a múltját, s képes legyen az életének immár saját célt, más szóval igazolást találni.

Ha az olvasó belép a regénytérbe és kiismeri a műben létrehozott világ viszonyait, óhatatlan, hogy - Keserűhöz, illetve a B. által magára hagyott baráti társasághoz hasonlóan - ne érezzen ő is ösztönzést magyarázatot keresni B. öngyilkosságára, ami ebben az esetben többé-kevésbé azt jelenti inkább: B. suicidiumának időzítésére. A barátok és (csekély hangsúlyeltolódással) Judit magyarázatát B.-nek a Sárának szóló búcsúlevelében (95. o.) olvasható önkommentárja is megerősíti. E szerint a titokzatosan hideg és szenvtelen, szakadatlanul író, ám alig-alig publikáló B. (természetesen régóta érlelődő15) öngyilkosságának meglehetősen közvetlen kiváltó oka: a szocialista rendszer összeomlása Magyar- országon - B. teljes egzisztenciája, annak legitimitása az ellenálláson, a környező valóságra való „Nem!"-et mondáson alapult, amit viszont most, az új viszonyok között jóval nehezebb, ha nem épp lehetetlen lenne gyakorolnia. „De most vége. Megszűnt a létezésem ürügye, megszűnt a túlélési létállapot." (95. o.) E triviális, talán némi szánalmat is keltő magyarázat minden bizonnyal helytálló is a maga szintjén, ám ha - s ezt szinte önkéntelenül megtehetjük, hiszen B.-t csakis iránta rajongó odaadást érző vagy legalábbis valamilyen intenzív érzelemmel viseltető emberek szemüvegén át ismerhetjük meg - elfogadjuk a „kivételes művészegyéniség - rendkívüli művészsors" axiómát, akkor olyan magyarázat után fogunk tovább kutatni, amelyben személyes sors és esztétika törvény-, vagy ha tetszik, végzetszerűbben fonódnak össze egymással. Található is ilyen magyarázat, s hogy felismerjük, ahhoz nem kell egyebet tennünk, mint azt a tényt, hogy B. megírta (tudottan-szándékoltan) utolsó művét, összekapcsolni azzal a többször is ismételt ön- értelmezéssel, amelyet B. a „Kaddis" beszélőjeként az abban mottóként szereplő Celan- idézet metaforáját továbbvive-parafrazeálva ad: „...és ha akkoriban még messze - uramisten! - de milyen messze jártam is az igazi tisztánlátástól, a munkám igazi természetének felismerésétől, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a tovább-, a végigásása an118