Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Tatár Sándor: Miért/hogyan igen, ha nem, avagy vane kiút a radikalitás csapdájából?
kárhoztatandó lenne, ha egy művész egyes alkotásai valamilyen módon folytatják, kiegészítik ([átértelmezik) egymást, azt azonban szembeszökőnek vélem, hogy míg a fent fölsorolt irritáló jegyek minden kétséget kizáróan individuális sajátosságai ennek a regénynek, addig erényeinek, mélységeinek felismeréséért bizonyos értelemben „a szomszédba kell mennünk", azaz más Kertész-szövegek segítségéhez kell folyamodnunk. - Itt lehet a leginkább alkalmunk megemlíteni, hogy a Felszámolás leghangsúlyosabb intertextuális utalását feltétlenül tanácsos figyelembe venni a regény(ben elbeszéltek) értelmezése során: tudniillik a Thomas Mann Doktor Faus tusár a való kétszeri (bár a címet egyik esetben sem [45. és 48. k. o.] említő) hivatkozást. Eltéveszthetetlen az elbeszélőhelyzet megalko- tottságában, valamint a regények két-két középponti alakjában mutatkozó hasonlóság is: itt is, ott is egy-egy magát szürke, fantáziátlan (és alapvetően konform) figurának, kvázi a veszélyes, a pusztító tehetségű nagy barát árnyékának tudó filosz tudósít (többé-kevés- bé), jelentéktelen saját szerepű krónikásként egy-egy rendkívüli sorsú zseni életéről. Keserű ugyan nyilván nem tulajdonítja magának azt az egészséges humanista szellemet és lelkiséget, mint Zeitblom, ami viszont aligha kardinális különbség, másfelől pedig magyarázata is van: Zeitblom nem szégyelli a normalitását, Keserű számára viszont, minden öniróniája mellett is, problematikus a saját konformitása: tudja magáról, hogy alapvetően más anyagból van gyúrva, és más környezet és élmények is határozták meg a személyiségét, mint B.-ét, valami módon mégis hasonulni igyekszik hozzá. Rokonítható a két regény zsenialakja is: Leverkühn nem csupán öntörvényű, a (kiüresedett) hagyományt igen erős kritikával szemlélő muzsikus, nem csupán évek hosszú során át remetei elvonultságban dolgozó mizantróp, de megbélyegzett is, akárcsak a hajdani auschwitzi újszülött, a combján tetovált fogolyszámot viselő B.; a képzelt német zeneszerző fiziológiai szinten a lappangó szifilisz-kórokozók hordozója, misztikus-metafizikai síkon az ördöggel kötött paktumnak köszönheti rendkívüli tehetségét. További hasonlóság, hogy B. szintolyan aprólékos (és bizony meglehetősen teátrális) forgatókönyvet készít saját halálához, mint ahogyan Leverkühn a maga, az összeomlásába torkolló nyilvános pfeifferin- gi gyónását inszcenálja. Mindez azonban nem feltétlenül több, mint érdekesség. A két figura, a Felszámolás értelmezésébe releváns és izgalmas módon beleszóló összevethető- ségének a visszavonás gesztusa az alapja: mind Leverkühn, mind B. gesztusa legalábbis hübriszgyanús, ám erkölcsi indítékaik beláthatok, sőt legalábbis mérlegelésre érdemesek. Adrian Leverkühn - amint erről, mint revelatív olvasmányélményéről, Keserű beszámol a Felszámolás (lám, a regény címe ezzel az aspektussal is gazdagodott!) 49. oldalán - Beethoven Kilencedik szimfóniáját „vonja vissza" oly módon, hogy utolsó műve, a Doctor Faus- tus panaszolkodása című kantáta egyik tételének a „visszafelé írt" Örömódát teszi vezérmotívumává, B. pedig így kommentálja végakaratát (mely szerint Judit elégetni tartozik B. utolsó regényének kéziratát): „...visszavonom Auschwitzot". A mann-i regényhős, ki nem mondottan erkölcsi követelményként, a művészet őszinteségével, becsületességével indokolja „destruktív" gesztusát: Ebben a világban a jónak, nemesnek nem szabad lennie (hiszen hazugság; a Kertész által újrafordított A tragédia születése... [Nietzsche] szellemében bízvást hozzátehetnénk: apollóni hazugság). - B. „analóg" tettének, illetve a tett és magyarázata viszonyának értelmezésére hamarosan visszatérünk. Természetes, hogy egy ilyen könyvismertetés egy sokrétű mű tüzetesebb vizsgálatra érdemes aspektusai közül alig néhánynak a taglalására (sőt a lehetséges elemzési szempontoknak is csupán korlátozott fölvetésére) ad módot. E kényszerűség okán figyelmemet írásom hátralévő részében három kérdésnek kívánom szentelni. - Az első - melyet nem akarnék a teremtett/ábrázolt figura hitelességének kérdésévé átfordítani, ám, ahogy mondani szokás, „értetlenül állok vele szemben" - valóban nyitott, ám nem választ követelő, meg bajosan is válaszolható kérdés: Hogy tudniillik mit csinált, mi az ördögöt csi117
