Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Tatár Sándor: Miért/hogyan igen, ha nem, avagy vane kiút a radikalitás csapdájából?
Tatár Sándor Miért/hogyan igen, ha nem, avagy van-e kiút a radikalitás csapdájából? Kertész Imréről és a Felszámolásról Kertész Imre fejet csóváltató író. De úgy is mondhatnánk, Kertész Imre életművének ellentmondásossága okán - hogy csak egy paradoxont villantsunk fel: meghökkentő és evidens - irritáló író. Elsősorban úgy értem ezt, hogy műve, ez a szerény összterjedelmű, mindazonáltal páratlan eltökéltségre valló, ugyanakkor valamely személyen, személyes döntéseken túli (vagy éppen inneni), az író által „pusztán" felismert szükségszerűségből keletkezett oeuvre, par excellence magyarázatot-értelmezést követelő, ám semmilyen magyarázatot érvényesnek nem mutató, de legalábbis kielégítőnek nevezni nem hagyó mű. Aligha túlzás azt állítani, hogy Kertész írói műve és annak fogadtatása/értékelése - s ezeket, itt legalábbis, nem törekszem szétválasztani - maga a testet öltött ellentmondás. Erősen gyanítom, hogy az ezen összbenyomást együttesen kitevő ellentmondásoknak a puszta felsorolása és mégoly szűkszavú jellemzése is megtöltene egy recenziót, az egymást értelmezni segítő rendszerbe foglalásukra tett kísérlet pedig bizonyos, hogy terjedelmes tanulmányt kívánna meg, ezért itt, bevezetésképpen, csak néhány különösen jellemzőnek vélt ellentétet szeretnék fölvillantani. Nincs a 20. század utolsó harmadának s a 21. század első éveinek olyan magyar műve, amelynek kapcsán több joggal idézhetnénk a „Habent sua fata libelli" szállóigét, mint a befejezésének évében, 1973-ban a kiadó által visszautasított, végül 1975-ben „alappéldányszámban" (Spiró György) megjelent, s akkor meglehetősen csekély, illetőleg csupán sporadikus figyelemre méltatott Sorstalanság című regénnyel kapcsolatban1, amelyről köztudott, hogy kerülőúton, a Nobel-díj diadalmas (ám a műveltj?] nagyközönséget épp ezáltal meg is szégyenítő) fényudvarával övezetien érkezett meg a szélesebb magyar közönség tudatába, úgy azonban, hogy még a világhír útját a leginkább egyengető német fogadtatás is sajátosan kétütemű volt: a Jörg Buschmann készítette első (állítólag kifogásolható színvonalú) fordítás, amely 1990-ben látott napvilágot, visszhangtalan maradt. Az áttörést a német irodalmi piacon a Christine Viraghnak köszönhető 1996-os fordítás hozta meg. - Ez a meglehetősen blikkfangos (poénnak szinte olcsó) ellentét, amely a leghíresebb mű címe és az általa bejárt út között mutatkozik, ugyanakkor szinte halvány tükröződése csupán annak a - Kertész szellemében minden bizonnyal abszurdnak avagy tragikomikusnak is nevezhető - antagonizmusnak, amely az íróságnak (mint talán csalóka vagy illuzórikus, de Kertész számára mégiscsak az egyetlen megkísérthető szabadságnemnek), illetőleg az írás aktusának (mint nemcsak gyakorlását tekintve végletesen magányos, de eredményében is bajosan megosztható tevékenységnek) a kertészi felfogása és az életmű kései diadalútja között feszül. A regénytetralógiaként emlegetett művek 109
