Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Komálovics Zoltán: Az eltűnés esztétikája
Komálovics Zoltán Az eltűnés esztétikája Villányi László: időközben Villányi László időközben című új könyvét elolvasva az olvasóban bizonyára érintetté válnak énjének lírai komponensei. Mivel ilyen típusú lelki kompenensekkel mindannyian rendelkezünk, valójában az válhat kérdéssé, hogy ki milyen hajlamossággal közelít az ebből az irányból érkező megszólítottság felé. „Valójában csak arra vagyunk hajlamosak, ami már kezdettől fogva maga felé hajlít minket, és pedig lényegünket illetően, azáltal, hogy vonzódik hozzá. A vonzalom biztató szólítás. A biztató szólítás a lényegünkre szólít fel, lényegünkbe hív elő, és ily módon tart meg benne. A megtartás tulajdonképpen megóvást jelent. Azonban, ami minket a lényegünkben megtart, csak addig tart meg, amíg mi a minket megtartót visszatartjuk. Visszatartjuk, ha nem hagyjuk az emlékezetből kiesni. Az emlékezet a gondolkodás egybegyűjtése." (Heidegger: Was ist Denken?) Villányi László alkotói pályája mintha ezt a heideggeri gondolkodási mintázatot követné. Tudatosan vagy tudattalanul ugyanazon hajlam ugyanazon vonzódása képezi meg a szaporodó kötetek versszövetét, aminek következtében nem lehet nem észrevenni azt a szigorú esztétikai semlegességet, amely ezen költészet ellenálló képességének fedezetét adja. Esztétikai semlegesség alatt az a kitartás értendő, amit Heidegger az arra az irányra koncentráló hajlamnak vagy hajlítottságnak nevez, ahonnan az ember felé a szólítás érkezik, s ahonnan e figyelmet az őt érő csábítások ki nem mozdíthatják. A megtartás egy költői ouvre esetében tulajdonképpen az eredeti intenció megóvását, felszínen tartását jelenti. Aki Villányi László költői fejlődését figyelemmel kíséri, jól láthatja, hogy költészete e megóvás jegyében, saját esztétikai implikációinak egyre termékenyebb felmutatás - elrejtés - játékában egy a posztmodem kor irodalomesztétikájának ideológiai törésvonalai fölött átívelő beszélői szándékot, modalitást hoz működésbe. Már a szerző válogatott verseit tartalmazó Egy másik élet kötet (2000) jól láthatóvá tette a költői pálya alakulásának ezt a fő irányát, melybe rejtett és manifeszt érintkezési pontokon keresztül a most megjelent időközben című kötet is belehelyezkedik. Ez az újraíródás (és egyben visszaíródás) szinte természetes következménye annak, hogy a „minket megtartót visz- szatartjuk. Nem hagyjuk az emlékezetből kiesni." A világ és az én közt az egymásrautaltságnak mint jelszerü utalásnak egy olyan terepe jön így létre, melyben a jelszerűség és az arcszerűség folyamatosan egymással helyettesül. A helyettesítés, az áthelyezés (metaphorein) a Villányi-versek sajátos poétikai létmódjának legnyilvánvalóbban innovatív eleme, s mint ilyen, egyben ki is jelöli költői világának tágabb értelemben vett horizontját. A metafora rendjét követő szövegstrukturálódás a létező temporális - lokális meghatározottságait a lét eredendő kimeríthetetlenségével, elérhetetlen teljességének tapasztalatával folytonosan egybejátszó (egybeíró), egyszerre hiányteremtő, és e hiány kitöltésére törő szemléleti mozgás következménye. Az itt-és-most feltételrendszerében rejlő teljesség megragadhatatlanságát tapasztaló tudat mintegy önmaga helyettesítőiként keresi a megélhető lét időbeli alapszerkezetének azokat a variánsait, melyek kitölthetik az itt-és-most pillanatnyisága és az én identitást kereső akarata közti folyamatosan fellépő szakadékot. A tét az aktuális és a potenciális közti megszüntethetetlen távolság leküzdése úgy, hogy az én a rajta túllévő, ám őt érintő megragadására tör, hogy az önmagán kívüliséget az itt-és-most vonatkozásrendszerébe állítva tegye értelmezhetővé. Ennek a kísérletnek elsődleges következménye a szövegszerveződés dekomponálódása, fragmentumjellege, mely a mondat szintje alatti grammatikai erőtérben teremti meg alakzatait. (Villányi költészetének ez irányú fejlődésére már az említett Egy másik élet című kötet két záróciklusa, A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából is következtetni engedett.) A Villányi-szövegek 123
