Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Komálovics Zoltán: Az eltűnés esztétikája
szerkesztetlensége azonban eltér a XX. század második felére oly jellemző, a költői nyelvet egy önnön aporetikáját kibontakoztató modalitásként elgondoló nyelvi formálástól. Nála ez a leszűkített grammatikalitás nem a modem szubjektum nyelvi szituativitása által kikényszerített poétikai válasz, hanem a nyelvnek az a használati módja, amely a nyelv materiális dimenzióit hangsúlyozva leképezhetőnek látja a léttapasztalat temporalitását. Ilyen szempontból ez a nyelv mélységesen hisz immanens közvetítő küldetésében, és fragmentaritása elsősorban nem formai-strukturális elveknek engedelmeskedik, hanem a szemlélet rendjét követi. E szemléletrend a beszélőt a pillanat szivében próbálja meglelni, s a meglelésben újraalkotni valami elveszettet. „minden időben van" - kezdi a könyvét Villányi intonációjával előre relativizálva, s ezzel mint-egy idézőjel alá helyezve a kötet további megnyilatkozásainak érvényességerejét. A relativizáló kijelentés polifóniája azonban ezt az intenciót is relatvizálja: „minden időben van", azaz ami az időben van, az még jókor, éppen a helyzethez illően van. (Ami van, az időben kell hogy legyen - „az idő a lét horizontja" - mondja Heidegger.) Az időlegesség, az elsődlegesen relativizáló feltétel kiegészül, feltöltődik az időszerűség stabilizáló mozzanatával, s ez a vibráció adja a pillanat szívébe hatoló tekintet intenzitását, hiszen a létezés temporalitásának belátása nem a szubjektum lehetőségeit pusztán korlátozó tapasztalattá formálódik, hanem e belátással együtt megnyílik a remény dimenziója. is, mely a halál felől értelmezett idő esélyteremtő perspektívájává válik. Ezt a nyitott vonatkozásrendszerű vibrációs teret a címszó játéktere alapozza meg: „időközben". A hely- és időhatározói jelentéstér elválaszthatatlanul széttartó dimenziója a tér és időkoordináták egymást tükröztető játékában oldja fel a megszilárdult én arcait. Rendkívül érdekes az a korreszpondencia, amely a prousti emlékezésmechanizmust megidézve az illatokat teszi meg az emlékképek őrzőivé: „a folyó szagában, valahol ott lé- / tezem. Szeplős kisfiú." , „itt a lányok bőre éjszakára meg- / telik szőlőillattal." , „majd árnyéka múlik. Szájában / időzök, mint óbor íze”. Mintha Villányi esetében is az illat biztosítaná azt a kontinuitást, mely az időnek kitett én variánsai között az átjárhatóság, vagy egyáltalán a felismerés-ráismerés feltétele. Ez a nem verbális, nem vizuális azonosító azonban egyszerre magát a tünékenységet is azonosítja, azt, ami az időben illanó, s csak az idő közein, és csak időközben tetten érhető. Villányi László kötetének fragmentált beszédmódja a kifejezésmód alapvetően metaforikus természetének következménye. A versbeszéd mindig a megjelenítésre irányul, s mivel a megjelenítendő többnyire averbális karakterű hangulat, impresszió, emlék (azaz egy távollévő létező), a szöveg motivikus-tárgyi tényei (hasonlóan Proust madelaine-süteményéhez) mintegy elfedik, helyettesítik az empirikus tárgyiság világát: „eperszagú est. Hamarost rövi - / dilinek nappalaink", „mintha egy vonat fülkéjében / telne élete, elviseli, hogy nincs / ablak melletti ülőhelye.", „puha száj helyett megint csak a / borotva becézi arcod". Nyilvánvaló, hogy a világszerűségre boruló metaforikus háló az emlékező reflexivitás sajátossága, ám Villányi esetében ez kiegészül egyfajta analógialátó, korreszpondenciateremtő meditativitás- sal is. A metaforizáló-szimbolizáló helyettesítésrendben a szerző különösen az arcot adás (prosopon poiein) klasszikus alakzatát tünteti ki figyelmével. Paul de Man szerint a prosopopeia figurája egy hiányzó, holt vagy hang nélküli létező fiktív megszólítása, mely a megszólítottat a beszéd képességével ruházza fel, s megteremti számára a válaszadás lehetőségét. (A prosopopeia alakzata látens formában már Villányi korábbi könyveiben is fontos szerepet játszik, s különösen hangsúlyossá válik a Vivaldi naplója ciklusban, hiszen szövegei a grammatikai formálás helyett a zenei komponálás arculatát rajzolják elő a Vivaldi-metaforában.) A teremtett világ beszédének kikény-szerítése és meghallása egy olyan valóságot tesz az én történetének részévé, melynek kifejező eszközkészlete radikálisan eltér mindenfajta logosszerű modalitástól. A kötet tanúsága szerint ez a nyelv a gesztusok nyelve: „a hó alá nyúl, fűszálak melen- / getik reszkető kezét", „sárga fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél" , „megszólít a kert. Kimondod a / színeket". Ez a gesztusadó beszéd funkcióját tekintve mintegy a logosszerű beszéd helyettesítője, pontosabban szólva egy annál intenzívebb kifejezőerő lehetőségeként jelenik meg. Bizonyos szempontból a beszéd fragmentáltsága is a lírai nyelvezet ebbe az irányba való eltolódásának következménye, hiszen a természet beszéde „kizárja" az apofantikus mondásból felépülő szöveg lineáris szerkezetét. Hogy Villányi számára mennyire fontos ennek a nyelv alatti / feletti nyelvnek a tételezése és meghallása, jól érzékelhető abban a „gesztusában", hogy a kötet záró töredéke poétikát formáló, norma teremtő funkcióval látja el azt: „úgy szólalj meg, ahogyan elered / az eső". A prosopopeia alakzata egyfelől kiírja a materialitást, a jelen-való-szerűséget a lírai nyelvből, és az eltűnés és eltüntetés alakzatává válik, másfelől az ént újrakontextualizálja a teremtett poétikai térben, úgyhogy az maga is új arcot kap, miután a rá irányuló gesztusokban „megszólíttatik". A megszólítottságban kirajzolódó arc azonban újra és újra beleveszik a zajló időbe, 124
