Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Borcsa János: Zsilava nem volt kávéház (Méliusz József írói számvetése)
Elveszett imádság. Ma. Összeomlott temetők. Kidőlt fejfák. A mieink elvándoroltak. Városba. Határon túlra. A mutatóban maradtak kihalóban. A csend visszhangja? Nem. Igen. Zajok itt. Amott. Azon a visszaűton. Kiáltás! A föld alatt. A cellákban. Amelyekben az elkülönített rabok sínylődnek. Az egyszemélyesekben. A halálnak szántak. Némelyik a megőrülés ellen gajdol. Beszél magában. Vagy kiáltoz. Valahol messze. Másik folyosón. (...) Készülődik. A végső pillanatra. Amikor nyílik az ajtó. És. Ott állnak az acélkék katonaruhások. Vagy. Civil ruhások. Egyikük kezében sintér dróthurok. Ilyennel fojtották meg M. Klárit? Vagy kézzel? Kinek a kezével? Már sose tudjuk meg... A másik kezében revolver (pisztoly). Vagy. Vasdorong. A csőlámpák. Fényük megvakítja. A kiáltozót. Lucskos mosóronggyá válik. A kivégzéstől való rémületében összerogy. M. az ő kiáltását hallja. Messziről. M. nem tudja, hol vezetik. Hová?" (77-78.) Mondottuk, a számvetést végző Méliusz igazi epikai művet hozott létre élete alkonyán. Az író természetszerűen önnön egykori és jelenbeli figuráját is létrehozza M. személyében- distanciát teremtve az elbeszéltekhez -, hogy a vele megesett „utazásokat" minél elfogu- latlanabbul írhassa meg. Ezt az epikai igényt már a regény indítása előrevetíti. „1949-ben letartóztatták - kezdi a kívülállást választó narrátor a harmadik személyű elbeszélést. - Negyvenéves volt. (...) Néhány hónap híján hat évet húzott le. M. Róla írunk ezt-azt. Amiket megélt a pokolban. Nem kávéházban. A pokolban." (5.) A tiszta epikai indítékú szövegegységek mellett, ezekkel mintegy összefonódva sorjáznak - a kommentárok és reflexiók esetében - a memoáríró és vallomástevő egyes vagy többes szám első személyű megnyilatkozásai is. Mint az idézendő passzusban, amelynek gondolati súlya is figyelemre méltó atekintetben, hogy ebben értelmezi a szerző a Zsilava szindekdochés jelentését, azaz a rész-egész megfeleltetés következtében Zsilava Méliusz művében az adott börtönfalakon tüli valóságot, a társadalmat, az országot uraló vörös terrort jelöli, sőt azt is, amely különböző változataiban az 1989-es fordulatot közvetlenül követő időszakot, a mű megírásának idejét is jellemezte. „M. negyvenhat éves korában szabadult. Hat év után. 1955-ben. Akkor még nem tudta, hogy ez is Zsilava. Ez. Itt kint. Bár megtapasztalta. 83. Haláláig Zsilava. No de. No de ne siránkozzunk. Mint a vénasszonyok. Persze. Persze röhögni sem tudunk. Mosolyogni sem. Legfeljebb magunkat nevethetjük ki. Letűnt balgaságainkat. Balekságunkat (hiszékeny). De. De mit tehettünk volna? Nyugatra szökni. Ismét a földalattiba jutni? Eget ostromló szövegekkel? Süket fülekre találókkal. Tengeren innen. És tül. Itt maradtunk. Némán. Szálkának a Gyűlölet bőrébe. Nem is érezte. Hiszen érzéketlen. Mindenre. Ami nem az ő gyűlölete. Ami nem ő. Aki, ami a Minden. A Totalitarizmus (az uralkodó egyetlen teljesség). A gyűlölet hatalma. Életen. Halálon. És írtuk a kávéház könyveket. Meg a többit. Európát... Márai. Déry. Proust. Joyce. És álfikciókban (képzelgés) mégis Zsilavát. A zsilavi- tisz kórt. Önmagunkat írtuk. De. Ne hősködjünk! Nem voltunk hősök. És nem vagyunk... így is. Úgy is. Szemétdombra jutunk. A feledés romhalmazába. Hogyha nem hősködünk. S ha igen? Akkor is. Zsilava marad fenn. Márai szavaival »a sistergő gyűlölet«." (59. - az én kiemeléseim, B. J.) A jelent is írja tehát Méliusz, az átélt múlttal egyszerre, vagyis nem az „eltűnt idő nyomában" jár úgymond, sokkal inkább a jelenbe emeli a múltat, sőt sok olyan utalás is elhangzik a mű írásának jelenéről, hogy azt is mondhatjuk: a jelenbe átindázó sötét tegnap- a Szolzsenyicintől származó minősítéssel élve -, az ocsmányság készteti az írót a múlt felidézésére. Időnként érezni véli még ama börtönbeli szennyhordó edény, a tineta bűzét is. „Olvasó! - írja, hirtelen megszakítva a narrációt, s közvetlenül a címzetthez fordulva. - Hajolj ki szobád ablakán! Fordítsd égnek az orrod. Érzed? A tineta bűze. Zsilava szaga 92. 1992. Hát már sosem lesz vége? Nem. Sehol? Sehol. Talán mégis. A Mennyeknek Országában." (42.) Emellé kívánkozik Szolzsenyicinnek egy hasonló írói fogása, amikor is 121
