Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
- Hát akkor? - húzta fel a szemöldökét az asszony.- Nem tudom megfogalmazni. Valami egészen más, jelentősebb dolog, azt gondolom. Egyszer beszélt nekem egy szigetről, nagyon régen, már nem emlékszem pontosan...- No és? - érdeklődött Mikó felesége.- Már nem emlékszem, sajnálom, de nem tudom elmondani, annyira szűkszavú, csak találgathatom... Egyszer mintha állandó bódulatban élne, nem akar semmiről sem tudomást szerezni, tolna, lökne el magától, ha bármiről beszélek. Máskor meg nagyon is, annyira figyel, mintha attól függne, attól a pillanattól a sorsa. Nem látok bele, sajnálom... - mosolyodott el szomorkásán Betti. Az öreg gondolás elindult a kikötőből, nemsokára fel is bukkant újra. Fiatal férfit és sovány nőt hozott magával, mind a ketten bementek a katedrálisba. Fábián intett a két nőnek, követték a két idegent. Azok már ott ültek az egyik padban, azt a freskót nézték elmerülten, amelyről - Fábián azonnal felismerte - Kászoninak is van egy képe. íme, ez lenne hát a torcellói Krisztus, mosolyodott el, ezt őrizte a volt birtokos a padláson, ezt őrzi otthon. Lehetséges, hogy most is azt nézegeti; a véletlen hihetetlen és mégis mennyire természetes most. Ha valakitől hallaná, el sem hinné. Ilyenformán ez a véletlen a csoda egy formája, és éppen vele történt meg. A sokféleképpen jellemezhető csodának most a ridegségét, a keménységét érzékeli, mintha lesújtott volna rá. Bár tudta, hogy látni fog egy freskót, de hogy éppen azt, amelyről Ká- szoni azt a képet őrzi, eszébe sem jutott. Most, hogy nem úgy van, ahogyan arra számított, s hogy a dolgok egymáshoz kapcsolódása ennyire összegubancolódott, a templomban hirtelen átmentette magát a létezés kevésbé ünnepélyes áramlásába, pár lépésre a freskótól, nevetni kezdett, s így próbálta egyre inkább elhitetni magával, hogy mindaz, amit bonyolultnak látott, valójában semmiség a milliószámra előforduló véletlenek sorában. Elgondolkodott azon, hogy Jézus megjelenése az emberek között véletlenül, előre ki nem számítható időben, de bármikor történhetett, hiszen, amióta először gondolkodott el az ember a világról, hangoztatta, ismételte az Isten nevét, nem tudta megkerülni, nem tudott az Isten létezésének a feltételezése vagy elfogadása nélkül élni. Mindenekelőtt a hallgatásában és a halála előtti pillanataiban volt jelen. S ezen nem is kell csodálkozni, hiszen a nyomorúságot és a dicsőséget az ember megértette, a különféle magyarázatok időről időre kielégítették, ámbár a múlandóság alá vetett emberi élet okát nem találta meg, s az élet sok-sok percében azt a véletlen pillanatot várta, amikor megtalálja a választ a világban. A torcellói katedrális falán kékben, szürkésbamában, halványvörösben rajzolódik ki az Isten fiának képe. Túlságosan szomorú a tekintete, talán az ember számára ismeretlen akaratot rejteget, talán beismeri, hogy nem tud többet adni ő sem, mint amennyit az emberi képzelet nyújthat: a világ bűnösökből, kevésbé bűnösökből és jókból áll, a halálon túl és a halálon innen is, s amit a legfontosabb lenne megtudni, arról a freskó nem árul el semmit: a múlandóság árnyékában szorongó világhoz miképpen hűséges éppen ő, az Isten fia? Miféle hűség az Istené? Akarja-e vagy nem, hogy az emberek tudomást szerezzenek róla? Akar43
