Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
is. Ha most nem jött volna az apja, talán ő utazott volna hozzá. Ő ment volna a faluba, hogy lássa őket, hogy elbeszélgessen Kászonival...- Hát itt van, édesapám - nézett mosolyogva az apjára. Találkozott a tekintetük. Fábián András csak nézte a fiát, közben megigazította a kézelőjét, a válla furcsán megrándult, szokatlannak érezte az ünneplőjét. Mintha viszketett volna a válla, fészkelődött ültében. Fábián Kristóf csak most fogta fel, hogy itt az apja, itt ül vele szemben, eljött hozzá. Itt ül előtte a naftalinos ünneplőjében, fehér ingben, félcipőben. Még sosem járt nála. A pénzt a szülei adták, így tudta megvenni ezt a kis különálló, félemeleti szobát. Lehet, hogy most csalódott az apja, nem erre gondoltak. Elmondja majd otthon az anyjának is, még Kászoni Bélának is. De most nem szól semmit, úgy tesz, mintha minden rendben volna, mintha tetszene neki a szoba, a heverő, a fotelek, a szoba kicsike, félköríves ablaka, amelyen át az utcára látni, a benzinkútra, az elsuhanó autókra, s mintha megérte volna kiadni azt a sok pénzt erre a kis szobára. Jobb, mintha albérletben lakna, így mégiscsak a maga ura, ezt szokták mondani otthon, ezt mondta a múltkor az anyja is. Az apja nem is szól egyetlen szót sem. A heverőre tenyerei. Kicsit fáradt talán, gondolja Kristóf, hiszen hajnalban ült vonatra. Ráment a délelőtt az utazásra. Ilyen közelről mintha még sosem látta volna az apját, talán csak régebben, azokban az időkben, amikor biciklin elvitte a szomszéd falvakba, amikor elvitte Panyolára fenyőfát venni. Azok voltak a legboldogabb idők. Repült velük a határ, az apja karja hozzáért a vállához, biztonságos volt és puha minden akkoriban, az apja is boldog volt. De hát elmúlt. Most itt ül a szobában, a lakásában, az összetartozás érzése most már más volt, mint akkor a biciklin suhanva. Azóta évek múltak el anélkül, hogy így ült volna valaha is az apjával szemben, négy fal között, rákényszerülve a beszélgetésre, arra, hogy figyelje az apja mozdulatait, hogy megértse az életét. Mintha parancsolták volna neki, hogy nézze meg jól azt az embert, akinek a létezése a világ tökéletességét, helyénvalóságát jelentette számára. Átélhette azokat a titkosan megnyugtató pillanatokat, amelyekkel igen elvétve találkozhat az ember, ő maga leginkább gyermekkorában. Amióta utoljára otthon járt, lépten-nyomon az újabb utazást forgatja a fejében. Dolgozhatna otthon is, csak kerülne valamilyen állás. Leginkább ezért latolgatja az újabb hazamenetel tervét, bár előre látja azt is, hogy - mint mindig - otthonról visszavágyna ide, ebbe a kis szobába, amelyet a szülei vettek neki, bizonyosan azzal a szándékkal, hogy itt verjen gyökeret. Arról egyetlen szót sem ejtettek, hogy mi lesz azután, ha már itt fog lakni, ha majd itt él. Az utca ismeretlen, a környéken sohasem járt, a házból senkit nem ismert. Ez utóbbinak alapjában véve örült. Gyakran kereste azokat a pillanatokat, amikor az utcán ácsorog- va a házakat bámulta, a benzinkút közelében várta az estéket. A város sötétje - ebből a kis utcából szemlélve - sivárságot árasztott. Talán a tágasság, messzeség hiányzott, a késztetés, hogy felnézzen az égre. Nem tudta magának sem megmagyarázni, hogy miért fontos ez számára, azt olvasta valahol, hogy amit nem tud megmagyarázni magának az ember, azzal nem kell foglalkoznia. Őt viszont a nyugtalanság egyre tovább és tovább löki, az ismeretlenség érzése váratlanul támadja meg. Nem készülhetett rá, nem tudja még, hogy ez csak a képzelet maj6
